A gesztenye

                                         A gesztenye

                                                                                            ,,Amikor majd továbbmegyünk a Marsra,    

                                                                                             Itt hagyunk minden földi gyűlölködést."                                                                                                                              Ray Bradbury                                                                                                                                     

         

Nem is olyan régen, volt egy pillanat sorsom folyásában, amikor életemnek – amely előtte egy fabatkát sem ért  ̶,  úgy örültem, mint gyermekkoromban annak a három ötösnek, amit ugyanazon a napon kaptam az iskolában… Talán van olyan nebuló, aki – hogy ne feleljen a suliban –, a babonát vagy a jószerencséjét hívja segítségül. (,,az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…”) Én viszont, magabiztos lévén a dolgomban, felelni – vagy inkább megfelelni? –, akartam aznap és jó jegyekkel megörvendeztetni anyámat.

       Most már könnyedén emlékszem vissza a történtekre. De egy hónappal ezelőtt még koránt sem voltam ilyen nyugodt és békés lelki állapotban. Akkor egy hihetetlen, rendkívüli dolog történt meg velem, amely esemény gyökeresen megváltoztatta addigi életemet. Ezt fogom most elmesélni nektek… De ha megbocsátotok, fénygondolataimat előbb lefordítom emberi, számotokra érthető nyelvre… És talán egyszer majd lesz valaki, aki történetemet elolvassa odalent, a Földön…

                                                                            ▪

       Félek. Az életemet féltem. Bevallom, reszketek a félelemtől, de élni akarok; valahogy túlélni ezt az egészet. Tudom, hogy kevés esélyem van rá, akárcsak a többi halandó és már haldokló embertársamnak, sorstársamnak. Nagyon sokan pusztultak el körülöttem… Én is haldoklom, és tudom, nem kerülhetem el sorsomat. Nincs remény. Ez a vég, a Világ Vége.

     Akkor – valamikor –, azon az aranylóan tündöklő, októberi reggelen olajos ragyogású, gömbölyűre hízott gesztenyékre vadásztam a fák alatt, mint minden nap. Imádtam keresgélni, kutatni utánuk. Mámorító érzés volt fellelni őket a sűrű avarban. Gesztenyét találni – úgy vélem -, mindenkinek rendkívüli, és örömteli dolog, még a felnőttek is szívesen lehajolnak érte, hogy felvegyék. Úgy simogatják, forgatják a kezükben, mintha valami értékes kincsre leltek volna. Mintha életük egy megtalált darabkája lenne. Nézegetik, tanulmányozzák egyedi formájukat, tekervényes, különös erezetüket, ezerféle, meleg, barna színüket. Különleges érzék kell hozzá, hogy az ember meglássa bennük a szépet, a bennük rejlő titkokat, a természet apró varázsát… Olyan, mintha a Nap őszi, simogató melegét, bágyadt, barna fényét, velük együtt az egész világot magukba zárnák, és a levélavar alatt őriznék, hosszú ideig ott rejtegetnék. És mintha arra várnának, hogy valaki megtalálja őket és lehajoljon értük. Ha a kezedben tartod, szinte érzed, amint ezt a melegséget kisugározzák… S vele együtt mintha a világ is kitárulkozna… Aztán az emberek egy ideig még gyönyörködnek bennük, majd zsebre rakják, hogy hazavigyék, és megmutassák szeretteiknek, boldogságot, örömöt csalva arcukra. Gesztenyét találni bizony jó dolog, szívet melengető dolog.

        Már becsengettek, de én, a többi lurkóval ellentétben, még mindig kinn őgyelegtem. Körülöttem, az iskola tágas udvarán mélyvörös, megbarnult lombú gesztenyefák égtek a korai, áldott napsütésben és a Nap langyos, lusta sugarai olvadt aranyként vonták be őket. Égtek, szinte fürödtek ebben a kora őszi, melengető napfényben. Arcomat, naptányérként én is a fénybe tartottam, megfürösztve benne. Jó volt akkor − de  sokszor a suli után is –, a lehullott avarban térdig gázolni, hallgatni a levelek megszokott, meleg zizegését és persze örültem, ha gesztenyét találtam. „Enyém a gesztenye, tiéd a levele, van már gesztenyém, legyen most még szerencsém.” – fújtam a mondókát. Iskolakezdés előtt is ez történt. (Ki gondolná, hogy ez a kis bugyuta versike valamikor szerencsét hoz majd a gazdájának? Ugye legyintenek: gyerekes butaság. És mégis… Lehet, hogy ennek a mondókának köszönhetem az életemet, a szerencsémet? És egy talált gesztenyének? Ki tudja? Lehet, talán…) Szerencsés voltam, találtam egyet. Akkor szerencsét hozott, a három jó osztályzatomat annak tulajdonítottam. Még a könnyem is kicsordul, ha visszagondolok rá…

        Aztán hirtelen minden megváltozott. Megszokott világunk egy szempillantás alatt omlott össze, napunk sötét szakadékba hullt. Vége lett a gyermekkornak, a pajkos csínytevéseknek, az izgalmas, lázas gesztenyekeresésnek. A Nagy Villanás óta sötét hasú, savas felhők takarják a Napot, szétterülve az égen a horizontig. Oly feketék és annyira vészjóslóak, mintha a végítélet közeledne. A Nap fertőzött, foltos korongjának erőtlen, tompa, szűrt fénye szürkén, sápadtan önti el az utcákat, tereket. A felhőtlen, kék ég és a néhai, ragyogóan fénylő Nap már egy távoli álom, egy sóvárogva elképzelt emlék. Az alá logó, széttépett, rongyos füstfelhőkön keresztül már nem is lehet ráismerni; erőlködve, fulladozva kandikál ki mögülük. Mintha vulkáni hamu hullt volna alá, a várost sűrűn beteríti a radioaktív por. Itt lent a kénköves pokol tört a felszínre. Belzebub és rémséges pereputtya az úr. Káosz mindenütt. Teljes a fejetlenség, a zűrzavar. Minden pusztul, minden enyészik. A város olyan, mint egy kísértettanya, embert alig látni. A villanyrendőr halott, a közeli sugárúton öngyilkos, fékevesztett autók sziszegnek. Mint megvadult, irányíthatatlan robotok száguldoznak és a gyakori balesetek már természetesek. Percenként csapnak össze, mint bőszült fenevadak. A közlekedési lámpák mind ronccsá váltak, azokat és a jelzőtáblákat elvetemült vandál huligánok zúzták össze és döntötték le. A kirakatüvegeket is darabokra törték, az üzleteket már rég kifosztották. De senki se figyel rájuk, senki se szólja meg őket érte. A kriminalitás, akárcsak a többi deviancia oly mértékben elharapódzott, hogy az már természetessé és általánossá vált; az emberi civilizáció újra a primitív barbárság szintjére süllyedt vissza. Az emberi élet értéke nullára redukálódott… Közbiztonság – mára csak egy üres szó, elcsépelt frázis csupán.

       A nukleáris vihar kíméletlenül söpört végig a Földön; a globális sugárfertőzés nyomán rettenetes járványok tizedelik az emberiséget. Rövid idő alatt  ̶  szűk egy emberöltőnek mondanám  ̶ , szörnyű biológiai mutáció ütötte fel a fejét közöttünk és az állatvilágban egyaránt. Az elszaporodott csótányok élik világukat, a patkányok óriásira nőttek… A múltkor láttam egyet a járdán, a fal tövében sunnyogni, isten bizony, akkora volt mint egy macska… A Föld egyes régióiban, nagyobb városaiban emberek elszigetelt csoportjai tengetik még életüket, kíméletlen önvédelemre berendezkedve. Persze, mindenhol krónikus élelmiszerhiány lépett föl, aminek egyenes következménye volt az éhínség. Az Apokalipszis négy lovasa alászállt az égből, aratott a Halál… És újra eljött az ősember kora, a mindent és mindenáron túlélni akaró ember, a homo superstes, a pusztán létfenntartásra berendezkedett ember kora. Bekövetkezett, és triviális realitássá vált az a hipotézis, miszerint a következő háborúnkat kővel és baltával vívhatjuk majd meg, feltéve, ha túléljük ezt a mostanit. Einstein jóslata valóra vált, igaza lett a kisöregnek. Bár ne lett volna…

        Hogy ki kezdte? Nem lehetett tudni. De most már mindegy, teljesen érdektelen és értelmetlen dolog ezen rágódni. A lényeg az, hogy megtörtént. Egyre több helyen látni a városokban, kerületekben felállított kopott zománcú táblákat, amelyeken sárga festékkel hevenyészett, sietősen felfestett mázolmány virít: „Vigyázz! Sugárveszély! Tiltott terület!” Persze az egész Föld már egy nagy tiltott terület. A szennyeződés, a láthatatlan rádióaktivitás ezerszámra szedi áldozatait s nem válogat; nem nézi ki a szegény, ki a gazdag, ki ilyen, ki meg olyan, nincs tekintettel az effajta avítt, gyarló emberi előítéletekre. Nem számít neki, nem latolgat. A szenvedésük, a haláluk – a halálunk –, egyforma, ez az egy, ami közös. De azért nem ilyen elmúlást vártunk, ilyen szörnyen rútat, bár ez is egyremegy, most már mindegy, olyan az egész, mint az egyszeregy. Megy minden a maga útján, a pusztulás, a determináltan nyilvánvalóvá vált szörnyű végkifejlet felé. De nincs mit csodálkozni rajta, már a születésünk óta a vérünkben van, a génjeinkben hordozzuk… Az agresszívitás, a pusztítás kódolva van bennünk... A teljes kihalás fenyeget bennünket. Uramisten, de rég láttam a Napot…

       Ami ma, 2026. október 25.-én történt, arra világosan emlékszem, mint gyermekkoromból az igazi, tündöklő Napra az égen. Azon a délelőttön éppen sétálni indultam, céltalanul róva az utcákat. Lassan haladtam, szinte csak vonszoltam magamat. Lesoványodott, satnya testem alig engedelmeskedett akaratomnak, épphogy járni tudtam. Mintha csak az árnyékom indult volna egy sétára. Tüdőm − mint egy lukas fújtató −, zihálva, sípolva lélegezte be a környék szennyes, párás levegőjét (éreztem már nem sokáig húzom…). Órákon keresztül bolyongtam a városban. Egy szellem-villamos csörömpöl el mellettem, utasok nélkül. Mentem tovább, csak egy-két kísérteties árnyalak imbolyog el mellettem némán s tűnik el a ködben. Aztán síri csend támadt. Olyan hihetetlen csendesség borult rám, mintha egyedül lettem volna a világon. (Ami félig-meddig igaz is volt.)

       Amint az egyik utcasarkon befordulok egy térre, hát láss csodát, valami olyan hihetetlen látvány rajzolódott ki összeszűkült, begyulladt szemeim hályogos lencséjén, hogy még a lélegzetem is elállt... Uramfia! Egy csomó gesztenyefa pompázott előttem. Egy hatalmas térre való gesztenyefa-erdő, a vége beleveszve a ködös, homályos semmibe. A tér végét sem láttam. (Nemrég még elláttam messzebbre is…) Az égig érő hatalmas fák félig lehullt, rozsdaette, alvadtvér-barna lombjukkal mozdulatlanul, méltóságteljesen álltak, mintha csak reám vártak volna… Hello, itt vagyok! – súgtam nekik. Mintha azt akarták volna ezek a barna óriások, hogy rájuk találjak. Súlyosan, magukba roskadtan terpeszkedtek mindenfelé, amerre csak néztem. Olyan volt az egész, mint egy fenséges látomás. Szavakkal szinte elmondani sem lehet, hogy milyen gyönyörű volt, egyszerre mesésen varázslatos, ugyanakkor hihetetlenül valóságos. Megigézve bámultam őket, még a szemem is könnybe lábadt. Úgy éreztem, mintha hívogattak, csalogattak volna engem. Nehézkesen odavonszoltam magam hozzájuk. Csábító, belegázolni való, dunnavastag levéltakaró ölelte körül a nedvességtől fekete, ráncos törzsüket, és puha szőnyegként terült el a lombjaik alatt. S énbennem, abban a pillanatban eszembe jutott, feltámadt a rég eltemetett, szinte már feledésbe merült gyerekkori emlék. Megviselt, beteg testem felvillanyozódott, lázban égett. Gyors elhatározással belevetettem magam a barna hullámú, térdig érő levéltengerbe. Önfeledten fürödtem meg benne, újra meg újra elmerültem, a rozsdás levélhullámok zizegve csaptak össze fejem fölött. Nagyon jó érzés volt hallani. Újra gyereknek éreztem magam, – mennyit várhattam tudat alatt erre a pillanatra és milyen régóta volt már ilyen gyönyörű élményem… Egy percre teljesen megfeledkeztem a rideg valóságról, a gesztenyefákon túli világról. Újra boldog voltam. Együtt zizegtem, együtt hullámoztam, úsztam a levelekkel. Egybeolvadtam velük, magamba szívtam az őszi dértől nedves, barna illatukat. Magamra húztam és teljesen betakaróztam a puhakönnyű levéltakaróval. Visszavonhatatlanul magamévá tettem ezt a percet.

       Aztán hirtelen felültem, mintha villám csapott volna belém. Mint egy bő vizű forrás, vagy inkább, mint egy vadul kilövellő gejzír, oly hirtelen és olyan elemi erővel tört fel bennem a már-már elfeledett gyermekkori ösztönös érzés, az agyam mélyéről előrángatott emlék, hogy gesztenyét keressek, hogy egy gesztenyét találjak. Vége szakadt az önfeledt fürdőzésnek, a mámorító, mindent feledtető hempergőzésnek. Mint egy megszállott, tudatosan kezdtem kutatni gesztenye után. Ruhám már átnedvesedett, a földtől sáros, a ráragadt levelektől szutykos volt. De nem érdekelt, minden idegszálammal a kutatásra koncentráltam. Gesztenyét kell találnom! Legalább egyet. Ez a gondolat lüktetett az agyamban, dobolt a véremben. A levegő most már sípolva tört ki belőlem. Nem számít. Újra belevetettem magam az avartengerbe. Mint valami óriás vakond, mint egy jó dagonyázás után makkot kereső varacskos disznó, feltúrtam a környéket. Az emberek, akik arra jártak, egykedvűen elsiettek mellettem, nem törődtek velem. Bolondnak néztek, nem bántottak. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Én pedig avar hegyeket tornyoztam fel és levéldombokat hánytam szét. A levelek úgy repültek szerte-szét, minta most hullanának le az égből, a fákról alálebegve. Vaddisznókat megszégyenítő módon iszonyatos ribilliót és felfordulást okozhattam, úgy túrtam szét mindent. A vér halántékomban monoton ritmust dobolt: „ha gesztenyét találsz, szerencsét találsz, ha gesztenyét találsz, szerencsét találsz.” – dübörögte, zakatolta vég nélkül. Sebes ínyem, meglazult fogam bevérzett, hólyagos ajkam felrepedt. Nem érdekelt, nem törődtem vele. A kaparástól vérző, piszkos körmöm több helyen beszakadt vagy letört. Nem számít. Szédülni kezdtem, fénykarikák táncoltak szemeim előtt. Nem kaptam levegőt. A száz helyen is lukas tüdőm már nem bírta tovább, huh,…………..mindjárt….folytatom,…....csak..........előbb..............egy.............kicsit.....kifújom.......... magam…                                                                                       

      Több órai küzdelem és hiábavaló keresés után már kezdtem feladni a reményt. Hiába na, elfáradtam. Öreg vagyok, legalábbis testem mintha egy százéves aggastyán kölcsönzött teste lett volna. (Pedig alig múltam harminc.) Energiatartalékom is kimerült, mint egy agyonhasznált, ócska akkumulátoré. Kész. Teljesen elgyengültem, minden erőm odalett. Egy utolsó, végső erőbedobásra biztattam és hergeltem fel magamat. Újra nekiláttam. Így telt el vagy félóra újabb kínkeserves küszködéssel, amikor váratlanul, a tenyerem a hűvös alomréteg alatt valami kemény gömböt érzett. Türelmetlenül kapartam szét a vérző hátú, vizes leveleket és a földön, a levelek alkotta piciny tisztáson ott szunnyadt maga a csoda, egy gyönyörű vadgesztenye. Fölébe hajoltam. Hályogos, gyengén látó szemeimmel egészen közel hajoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem. Gömbölyű, húsos testének barna köpenyén tompán lobbant fel az olajos fény. S ekkor én tudtam, hogy itt és most megtaláltam a szerencsémet. Kézzel foghatóan, valóságosan, csak be kell teljesednie. Eszelősen kaptam föl és a vérző, a földtől feketéllő, mocskos tenyerembe zártam a csöppnyi kincset. Meggémberedett ujjaim rásimultak és erősen a tenyerembe szorítottam, hogy érezzem tökéletes formáját, hűvös tisztaságát. Ezoterikus, természetfeletti energiája átsütött a görcsbe rándult ujjaimon, a kezemen, a karomon. Éreztem, amint aszott, testnek alig nevezhető porhüvelyem bizseregve feltöltődik. Megtaláltam, az enyém volt. Az én drágaságom. Azon kaptam magam, hogy a régi, el nem feledett gyermekmondókát motyogom sírásra görbült szájjal: „Enyém a gesztenye, tiéd a levele, van már gesztenyém, legyen most még szerencsém.” A zsibbadtságtól nehézkesen, görnyedten álltam fel. A lábaim remegtek, de egy nehéz sóhajjal fellélegeztem, éreztem, hogy megkönnyebbülök. Orromon és számon párafelhőket ontva, zihálva és lihegve néztem vissza az általam imént „megművelt” területre, amely pontosan úgy nézett ki, mint maga a város, amelyben lakom: feltúrt, szétdúlt, kifosztott és mocskos. Körülöttem sűrűsödött a sötétség, és mindenfelé áttetsző ködcsomók képződtek a semmiből. Későre járt, a nyirkos őszi idő a csontomig hatolt, hideg, párás lehelete lassan körbelengte a vérbe fulladt gesztenyefa-óriásokat is.

        Ekkor, minden előzmény nélkül, mint derült égből a villámcsapás, borzalmasan erős dübörgés taglózott le. Majdnem a földre rogytam. Iszonyatos hangrobbanás volt, dobhártyám majd beszakadt. Rengett a föld. Beleremegtem, mint ahogy körülöttem a faóriások is megrázkódtak. Szavamra mondom, a frászkarika kerülgetett. A döbbenet és az ijedtség, mint elektromos áram végigszaladt testemen, adrenalin szintem az egeket csapdosta. De az elmém kitisztult, és oly élessé vált, mint egy ragadozóé. Igen, mindenre pontosan emlékszem, nagyon jól emlékszem, nem bomlott meg az agyam a sugárdózistól – mint gondolnák egyesek –, hozzáedződött legyengült szervezetem és beteg szemem is a hosszú évek során. Szimbiózisban élünk egymással mi már egy jó ideje.

        A félelmetes robaj a magasból csapott alá, s vele együtt egy hatalmas csillagközi űrhajó, amely a gesztenyefasor mögül vált láthatóvá. Szivar alakú volt, s mint egy fénycsík, oly tündöklő. Csillámló, ezüstszínű fényteste megnyugodott a tér közepén. Izgatottan, tétován tettem feléje néhány lépést és én ebben a pillanatban tudtam, hogy megmenekültem. Megéreztem, hogy értem jött. Biztos voltam benne. Hát, itt van a soha vissza nem térő lehetőség, ami csak egyszer adatik meg az életben, gondoltam. Meg kell ragadnom az alkalmat. Ekkor már nem féltem annyira, elszánt, és biztos voltam magamban. Erősen szorítottam markomban a talált gesztenyémet. A zaj elült és halotti csend vett körül. Aztán, egyszer csak − nem akartam hinni a szememnek −, az űrhajó körül a vastag avarszőnyeg, a vörösbarna levelek, a fizika törvényeit meghazudtolva lassan felemelkedtek a földről, és felfelé hullottak, az ég felé.

        Nem tétováztam tovább. Kibotorkáltam a tér közepére és farkasszemet néztem a sosem látott, lebegő fémmonstrummal. Hullámzott, mintha olvadt higany lett volna az egész teste. Majd fluoreszkálni kezdett és váltogatta a színét, mint a tintahalak az óceánok mélyén. A vibráló fények úgy táncoltak a hajó testén, mintha az egész űrjármű élő szervezet lenne. Igen, igen, a fényhajó élt, úgy láttam. Éles fényudvara körös-körül megvilágította a hallgatag, sötét fákat. Szemkápráztató jelenség volt. Ekkor hirtelen egy eddig láthatatlan, ovális ajtó tárult fel az oldalán. Vakító fényesség áradt ki belőle, egy percig erősen káprázott tőle a szemem. Először félénken hunyorogva, majd megigézve tekintettem rá. A fény, simogatóan körbeölelt, mintha hívogatott volna. Testemet most könnyűnek, szinte légiesen súlytalannak éreztem. Vagyis jól éreztem magamat. Szinte észre sem vettem – oly természetesnek tűnt −, hogy már nem gyötört köszvény, szemgyulladás, meg mindenféle földi nyavalya. (Oly gyönyörű volt minden…) Majd váratlanul egy csillogó, sziporkázó fénylény jelent meg az ajtónyílásban. Valószerűtlenül nagy, fekete szemei kissé ijesztők voltak, olyan volt, mint a méhek vagy a lepkék receptorokkal teli, guvadt szeme. Felém intett, hívott, hogy jöjjek. Majd szólt hozzám, de nem hallottam semmit, mert hangja a fejemben szólt: ,,Ha akarsz, velünk jöhetsz.” Szavaitól teljesen megnyugodtam, szinte megrészegültem tőle, és minden félelmem elpárolgott. Elindultam feléje… Mindent magam mögött hagyok, gondoltam, mindent és mindenkit. Nem bánom, nem érdekel! Élni akarok, életben maradni. Megúszni ezt az egészet. Nem én vagyok a hibás… 

       Egy pillanatra megállított ugyan a kétség, az ösztönös félelem és az önzetlen féltés, aggódás érzése. Embertársaimra, felebarátaimra, sorstársaimra és szeretteimre gondoltam. Számba vettem, de szinte senkim nem maradt. Persze nem sokan maradtunk, mi, túlélők sem. Mégis, mi lesz velük, azokkal, akik nem találnak gesztenyét, a gyermekkor-táplálta, a várakozás teli titkokat, mindenki jó szerencséjét eltakaró avarszőnyeg alatt? Akik nem találják meg szerencséjük szimbolikus gesztenyéjét. Hiába keresik, hiába kutatják. Mi lesz velük? Mi lesz az emberiséggel és mi lesz veled, te drága Föld, édes bolygóm, Te, aki átokban fogantál, és most vastag atomfelhő-burokban fuldokolva szörnyű véget érsz? Mi lesz velük? Az emberiséget végül is nem sajnálom, megérdemli sorsát. Ezt a rettenetes kataklizmát is magának köszönheti. De Te, nem tehetsz semmiről. Mi tettünk tönkre Téged. Nem tiszteltünk, nem becsültünk meg. Nem vettük észre, hogy mi csak vendégségben vagyunk Nálad, és az embernek legalább olyankor illik viselkedni. A bölcs tibetiek úgy tartották, hogy a Föld nem a miénk, csak lakunk rajta. Örökségül kaptuk, hogy megőrizzük, és tovább adjuk gyermekeinknek, unokáinknak… Nem így történt, mindent eltékozoltunk, mindent tönkretettünk. Pedig milyen gyönyörűséges, mily csodálatos voltál hosszú időn keresztül, amíg Veled élhettünk… Bár, Te néhány tízezer év elmúltával majd újrakezdheted az életet, de most már nélkülünk, az ember nélkül... Fogadok, hogy nagyobb esélyed van a túlélésre egyedül, mint velünk… Mi hibáztunk, mi rontottuk el. Bevégeztetett.

        A fényhajó nem várt, nem várhatott tovább. Indulni akart és engem hívott. Indulnom kellett. (Miért pont én lettem a Kiválasztott?... Hm, persze, a gesztenye... Vagy ki tudja?) Váratlanul  ̶  talán a fellépő izgalom és a sokk hatására  ̶ , egy pillanat alatt végigpergett előttem életem filmje. Nem bántam meg semmit. Csak egy másodpercig tétováztam, majd beléptem a nyíláson, végleg átlépve a küszöböt. Néhány tucat embert, férfiakat és nőket láttam a keszonkamrában, aztán...

                                                                           ▪

        Éreztem, amint a csillagos űr elnyeli súlytalan fénytestemet – régi önmagam levedlett, elnyűtt földi porhüvelye a szemétégetőben végezte –, és a magasból, az űrhajó ablakából, éles, fotonspektrikus szemeimmel még visszanéztem az elhagyott, egyre távolodó otthonomra, a Földre, miközben a gesztenyémet fénylő tenyeremben tartottam.

        Új test, új élet várt rám.