"A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen összevissza." (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)

2017. július 11., kedd

A tesztbábu



                                                                   A tesztbábu

                                                                                       Egy robotban néha több emberi érzés lakozik,
                                                                                       mint az emberben.  

                                                                                                        


A bábu elkészült. Több tucat társával együtt lekerült a szerelőszalagról. Készen állt a feladatra. De már az első felületes ránézésre bárki megállapíthatta volna, hogy ő bizony teljesen más mint a többi tesztbábu, nem tartozik azok közé, akiket sorozattermékként, azaz egy kaptafára és tucat számra állítottak elő. Különleges, speciális körülmények között és körültekintő, nagy figyelmet igénylő munkamódszerrel gyártották le testének minden egyes darabját; úgy a külső műanyag borítást, mind a bonyolult belső elektronikai és digitális alkatrészeket. Megkülönböztetett gondossággal készített, egyedi prototípusa volt fajtájának.
       Intelligenciáját saját maga hozta létre; amikor a fejébe helyezett panelen beégették és zárták az utolsó áramkört, beindult a virtuális agy motorikus működési funkciója s ettől mintha életre kelt volna a teste. Ámbár öntudatra ébredése lassan, fokozatosan ment végbe. Először a csendet, az ürességet sem érzékelte... Aztán az idegrendszer agysejtjeinek szinapszisa, ingerületátvivő kapcsolódása után memorikus tudata kezdett kitisztulni. Mintha a tudatlanság és a nemlét sötét, mély verméből kezdett volna kievickélni az értelem partjára. A reflexszerű, elektromos impulzusok információk, szubjektív üzenetek áradatát szállították szélsebesen mindenfelé, míg végül az agyában összpontosultak. Milliónyi emlék és kép, különféle megtanult mondókák, versikék, rigmusok, ezernyi bemagolt, vagy beidegződött képlet és definíció emlékfoszlányai jöttek elő, tolultak fel érzékeny drót-idegdúcaiban; ,,…Pa-pa, ma-ma…, Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz…, Kettő meg öt az hét…, A főnév élőlények, tárgyak, gondolati fogalmak neveit kifejező…, E=m∙cᶻ…, A biotechnológia általános kérdései az integrált alkalmazási módszerek tükrében…” Majd emberi hangokat hallott és a szerelőcsarnok apró sercegő, zizegő hangjait, a futószalag halk surrogását, valamint apró, nem beazonosítható műanyagkoppanásokat. Súlyos, tejfehér fényzuhatag árasztotta el tágra nyitott szemét, a mennyezeti neoncsövek erdejének vattaszerű, sűrű, fehér fénye. Szemének fényérzékelő receptorait, és csapocskáit felkészületlenül és váratlanul érte ez a hirtelen bezúduló fényáradat. Kissé révülten és homályosan, de látta a fehér overallos emberek csoportját, akik körülötte sündörögtek a futószalag mindkét oldalán. Mint nyüzsgő hangyasereg, szótlanul, összehangoltan és jól begyakorolt mozdulatokkal dolgoztak rajta és végezték precíz munkájukat.
       Valójában még az sem tudatosult benne, hogy most éppen fekvő testhelyzetben van. Tökéletesen kidolgozott, meztelen testéről hidegen, tompán verődött vissza a műhely szórt fénye és a fölébe hajló mérnökök arcai is torzan vigyorogtak vissza róla. A szintetikus plasztiktestet fényes, áttetsző biomechanikus bőr fedte, ami az emberi bőrre megtévesztő módon hasonlított. E ,,bőr” alatt a kék-piros drótvezetékek úgy hálózták be csupasz testét, mintha vérerek lettek volna. Viaszsárga, sima, esztétikailag szép testének csak a fej része volt piros színű. Első benyomásra különben olyan emberszínűen festett és olyan emberszerűnek hatott, annak ellenére, hogy mozdulatlanul, szinte kiterített halottként feküdt a fekete szerelőszalagon. A szorgos mérnök kezek lézeres érzékelőkkel ellátott, radarral és szonárral is felszerelt, méregdrága és igen érzékeny impulzus-regisztráló mérőberendezéseket építettek be testének minden részébe. Aztán végre valahára elhelyezték és bekötötték az utolsó szenzor csatlakozóaljzatát is. ,,Jó napot. Hol vagyok?.. Jól érzem magam. És maguk?.. Még nem vagyok kész?” Az egyik szerelő, kezében egy tűhegyes lézerforrasztóval, egészen közel hajolt hozzá, groteszk módon hatalmas hólyagfeje a teljes látóterét betöltötte. Közeli, fújtató szuszogása, valamint a belőle kiáradó bűz... Ekkor hangos, közeli sercegést hallott és abban a pillanatban éles, szúró fájdalmat is érzett a bal fülénél. ,,Áááá! Ez fáj!” Majdnem hangosan felkiáltott, de valahogy sikerült elnyomnia, pedig az erős fájdalom az agyáig hatolt. ,,Hé! Nem lehetne egy kicsit óvatosabban?” A felszálló kékes füst csípte, marta a szemét. Kimerevített, fókuszált szemlencséi könnybe lábadtak tőle. Legszívesebben megtörölte volna, de nem volt rá módja, és pislogni sem tudott. A fájást sokáig érezte, és a füle is csengett egy darabig. Egy automatikus kontroller robotkar még megcsiklandozta feltárt mellkasát, megigazítva, és ellenőrizve egy apró műszert . De ez a bizsergető érzés csak pár másodpercig tartott, és nem okozott fájdalmat.
       Amikor  készen  volt,  vékony  pántszalaggal  egy  megkülönböztető, műanyag lapocskát raktak a csuklójára: ,Humbold Car & Co., Car-Joy prototípus, Törési tesztbábu, 1. kategória. Azonosítókód: IB széria, No. 001.’  ̶  állt rajta. Majd a szalag végén talpra állították és nekitámasztották a műhely hideg téglafalának, azzal otthagyták. Utána már nem törődtek vele többet. Egy jó ideig ott állt magányosan, pőrén és árván a rideg fal tövében. A hideg érzése furcsa volt számára. Míg külső, felszíni műanyag borítása erősen lehűlt és hűvös páracseppek jelentek meg szilikon bőrén, addig műszerekkel telepakolt belseje kissé felmelegedett. Olyan volt, mint egy hólepte, szunnyadó vulkán. Rettenetesen elhagyatottnak érezte magát. Felsóhajtott. ,,Fázok és haza szeretnék menni…”
       Tán egy óra múlva két ember közeledett feléje.
   ̶   Itt a Car-Joy feliratú barátunk − mondta az egyik és felé intett.  ̶  Ez megy a Humbold kísérleti telepre. Na, fogjuk meg és vigyük. Már türelmetlenül várják odakinn… Na, gyere kiskomám…  ̶  két oldalról megragadták,  ̶  jó kis kalandban lesz részed nemsokára, majd meglátod…  ̶  felkapták, egy kerekes kézikocsira fektették és már vitték is kifelé. ,,Kaland? Miféle kaland?”
       Ahogy tolták a négykerekűn, hol a mennyezet gyorsan szaladó neoncsíkjai vakították el szemét, hol a csarnok nyüzsgő, színes kavalkádját kapta még el  szeme sarkából. De vissza már nem nézhetett.  Pedig szerette volna még látni utoljára a szalagot, ahol megszületett, és társait, amint apró műanyagkoppanásokkal földet érnek. De már nem lehetett… Aztán egy véget nem érő, hosszú, szűk folyosón mentek végig, amely szintén természetellenes fényárban úszott.
      Nyomasztóan hatott rá a szállítókocsiban töltött egyedüllét, amikor is ráborult a sötétség és ő visszavonhatatlanul egyedül maradt. Hosszú ideig tartó zötykölődés végén az ajtó hirtelen kivágódott és a sötétségnek vége szakadt. Idegen arcok hajoltak föléje, durva kezek ragadták meg és emelték ki a kocsiból. Egy ott várakozó, citromsárga színű, szemet gyönyörködtetően formatervezett autó volánja mögé tuszkolták. Hátradöntötték az ülésen, ellenállni próbáló, feszülő testét biztosító övekkel szorították le. ,,De uraim! Nem lehetne egy kicsit?..” Alig kapott levegőt. Ahogy a két ember szorosan közrefogta, érezte, hogy bűzös leheletük az arcába csap. Fürge kezeik szaporán babráltak rajta. Kissé azt is zokon vette, mikor egyikük, szakszerű érintéssel a koponyáját is felnyitotta, a koponyatetőt hátrahajtva. Most még meztelenebbnek, még kiszolgáltatottabbnak érezte magát. Mintha az agyába, a legintimebb gondolataiba is belelátnának. ,,Hú, de kellemetlen egy helyzet. Bocsánatot kérek…” Zavarát leplezve, kicsit bele is pirult és elszégyellte magát, pedig nem tehetett róla. Bár ez a pír nem nagyon látszott amúgy is piros arcán, legfeljebb a figyelmes szemlélő annyit látott volna belőle, hogy arcának tűzpiros színe egy árnyalattal sötétebb vörösbe váltott. De ezt persze nem vette észre senki… Szó nélkül matattak a fejében − birizgálva és megcsiklandozva, kissé össze is zavarva gondolatait  ̶ , miniatűr mérőműszereket raktak bele és drótokat csipeszeltek gondolatainak és láthatatlan idegpályáinak érzékeny végződéseihez, amelyek persze az emberi szem számára látható drót kimenetek és végfokozatok voltak csupán. Vezetékeket bújtattak testének különböző részeihez, és mindenféle vastagságú és különböző színű drótokat dugdostak teste belsejébe. Még néhány újabb, apró impulzus-mérő és -regisztráló feketedobozkát is elhelyeztek benne, ezeket is kesze-kusza, össze-vissza tekeredő szálakkal kötötték egymáshoz. Aztán a koponyatetőt visszacsukva, halántékára, homlokára és a feje többi részéhez vagy egy tucat elektródát tapasztottak, (eszébe jutott, hogy egyszer, sok-sok évvel ezelőtt volt egy EKG vizsgálaton, amikor a kórházban…) valamint testére és végtagjaira is érzékelő korongokat és letapogató membránokban végződő vezetékeket kapcsoltak. A drót-kukacok keresztül-kasul átfonták, szinte teljesen behálózták egész testét, hogy aztán egy színes, vastag drótkötegbe rendeződve egy nagyobb, kocka formájú, szintén fekete színű, − egyébként hő- és ütésálló − doboz oldalában végződjenek az ülése alatt, amely az egész bonyolult műszaki rendszer lelkét, a mikroprocesszort tartalmazta.
      Szorongásos érzései támadtak. Itt van egy fekete bőr ülésbe szíjazva, s rezignáltan, mintegy kívülállóként szemléli a vele történő eseményeket. Kissé rémülten és értetlenül figyeli a nagy sürgés-forgást maga körül. Agyában vadul kavarognak a rémület áztatta gondolatok. Nem érti, szinte el sem hiszi, hogy személyét ily megkülönböztetett figyelem kíséri és nem érti, hogy miért fontos ő ennyire. ,,Mire készülnek ezek itt? Nem tetszik ez nekem...” De ugyanakkor a feltornyosuló bizonytalanság és a felgyülemlő kétségbeesés bénító érzéseit úgy ahogy leküzdve, bizonyos nemtörődöm közömbösséget próbált magára erőltetni, és tettetett közönyt színlelve kibámult a szélvédő ablakán. ,,Hm. Jól van, hadd csinálják, én addig nézelődök…”  ̶  gondolta egykedvűen, és egy laza fütyörészéshez akarta csücsöríteni a száját, de valahogy nem ment… Így hát a szélvédőn túli világ képeit igyekezett felfogni a kezdődő ijedtségtől még jobban kiguvadt, riadtságot tükröző szemlencséje.
      Egy szűk utasterű autóba volt kényszerítve egy végtelen, szürke betonpálya közepén és ez a lehangoló, nyomasztó szürkeség teljesen körbevette, fojtogatóan körülölelte. Előtte, az autója alól egy betonba ágyazott sínpár kúszott a távolba, a vége egy pontba futott össze.  Balra nézett. Tőle nem messze két hatalmas kupacot látott. Az egyik, egymásra halmozott, totálkáros roncsautók feltornyozott rakása volt, a másikon pedig  ̶  ,,ó, irgalom anyja ne hagyj el!”  ̶  ugyanolyan teremtményeknek egymásra hányt, kibelezett, széttrancsírozott tetemeit vette észre, mint amilyen ő maga is volt. Megrettent. Egyikük, ott a halom tetején, mintha egyenesen őt bámulta volna ép szemével, míg a másik, üreges szemgödre feketén nézett a vakvilágba. ,,Kik vagytok? Mi történt veletek?” A látvány most már teljesen kétségbe ejtette.
      Egyszer csak megszűntek testén a macerálások. Hirtelen nagy csend szakadt rá. Ez észhez térítette és döbbenten eszmélt föl csüggedt fásultságából. Maga előtt nem látott semmi mozgást, körülötte nem hallott semmi zajt. A vele foglalatoskodó emberek eltűntek, legalábbis látóterében nem voltak. Újra kezdett rajta elhatalmasodni a félelem. Vírusként tovaterjedő aggodalom kezdeti jeleit érzékelte áramköreiben és idegvégződéseiben, majd ez egyre fokozódó, szörnyű rémületbe csapott át. ,,Hova tűntek? Mit akarnak tőlem? Uraim, megmondaná valaki, hogy...” Nem fogta fel mi történik vele, nem értette ezt az egész felhajtást. A vezetékekben megbúvó idegrostjai baljós veszedelmet, egy megfoghatatlan, rettenetes szerencsétlenség bekövetkeztét érzékelték. Erőteljesen izzadni kezdett, hideg verítékcseppek csapódtak ki sima fején. A szája kiszáradt mint a sivatag, szomjas lett.
    Duda rövid, de hangos, figyelmeztető berregése hallatszott, majd emberi hang szólt egy hangszóróból:
   ̶    Figyelem! Egyes számú szimulációs törésteszt indul! Ütközés hatvan másodperc múlva!
     Ebben a pillanatban a jármű egy rándulást követően meglódult alatta. Egyenletesen gurult a vezetősíneken előre, szinte hangtalanul és puhán. ,,Tehát kocsikázás szaga van az egésznek… Szeretem… Lássuk. Végül is egy kis autókázásból nem lehet baj.” Győzködte magát. Egy kicsit megkönnyebbült és megpróbált megnyugodni. Bár az imént hallottakat nem igazán értette, és nem tudta értelmezni. „Mi az hogy törésteszt, meg ütközés?” De most egy ijesztő kattanást hallott (a szíve majd kiugrott a helyéből), a jármű újra megrándult a sebességváltás hatására és eszeveszett száguldásba kezdett. Csöppnyi bátorsága és az épphogy meglelt nyugodtsága egy pillanat alatt semmivé olvadt, elpárolgott. Mellette, a pálya jobb szélén most emberek magasodnak fel, mint óriások. Fényképezőgépek vakuinak villanásai röppennek a szemébe mint kilőtt nyilak és el is vakítják egy pillanatra. De ezek az ácsorgók tovatűntek mögötte, ahogy villámsebesen faképnél hagyták őt (mintha nem is ő haladt volna), s amikor a visszapillantó tükörbe nézett, egyre kisebbedő, hamar élüket vesztett alakokká, majd sötéten elnyúló, torz foltokká váltak.
       Ekkor ijedt meg először igazán. Tudta, hogy mit jelent a halál, annak nyirkos, hűvös lehelete most megérintette arcát. A görcsös, tébolyító félelem ingernyalábja belemart agykötegének valamelyik szuper érzékeny érzékelő paneljébe, mint a tömény sav a fémbe. Felborzolt gondolathullámai a rémület sziklapartjait ostromolták és azon szétfröccsenve, vibrálva csapódtak fel az égig. ,,Félek”. 
      A gépjármű szédületes iramban falta a betont és egyre csak gyorsult. Zajtalanul és most már minden rázkódás nélkül száguldott, minta az autó alatta nem is gurulna, hanem légpárnán lebegve suhanna előre.
      A pálya messzi távolában, ahol a sínszálak összeszaladtak, egy szürke kocka közeledett feléje, iszonyatos sebességgel. Egyre nőtt, mintha egy nagyító lencséjén keresztül nézné. Látta, hogy a sínek végei elfogynak és eltűnnek alatta, beletörve, kicsorbulva. Szintetikus vérében az adrenalin szint ugyancsak az egekig emelkedett. Páni félelem fogta el. Rémülten észlelte, hogy a kocsi nem lassít, sőt sebességét a végsőkig fokozva, esztelen iramban ront feléje! ,,Állj! Miért nem állítják meg ezt az autót!? Fékezni! Fékezni!... Segítség!” Lába hiába kereste a fékpedált, (mintha elfelejtették volna beépíteni…). ,,Az istenit neki, a fék! Hol a fék?...” Önkívületében leszaggatta testéről az elektródákat, kitépte fejéből a piros, kék, meg…, meg a mindenféle francos, istenverte rohadt drótokat − velük együtt a kis fekete műszerdobozok is kiszakadtak a testéből −, melléről letépte a fojtogató drótok, vezetékek szövevényes, kusza hálóját. Emberfeletti akarattal, nagy nehezen, de valahogy sikerült kiszabadítania magát a rátekeredő drótkígyók öleléséből. Fejében megkondult a vészharang: ki kell szabadulnod innen, el kell hagynod ezt a helyet! A biztonsági öveket is megpróbálta lefejteni magáról, de hiába rángatta, nem sikerült… ,,Állítsák meg az autót! Hallják?! Ki akarok szállni! Én nem akarok meg…” Ekkor a vaskos, tömör betonfal hirtelen eléje ugrott és elállta az útját. Szenvtelenül és kérlelhetetlenül ott tornyosult előtte, nem volt menekvés. Tudta hogy az ütközés elkerülhetetlen és megmásíthatatlan, mint ahogy a kierőszakolt szándékosság ténye – mármint hogy akarata ellenére ül itt −, is evidens volt számára, most már nem is lehetett kétsége felőle. Az utolsó előtti pillanatban még annyi ideje maradt, hogy jobb karját a szeme elé kapja  ̶ valamiféle nyers, spontán megnyilvánuló emberösztön diktálhatta ezt így benne  ̶ , hogy mintegy védekezésképpen eltakarja a szemét a bekövetkező borzalmas látvány elől és felsikoltott. Fémes, vékonyka hangjában volt valami emberi: teli volt félelemmel és bánattal.
       Az autó ágyúgolyóként vágódott a vasbeton kockának. A fal, a sok ütközéstől megedződött beton hasával fogta fel és kényszerítette azonnali megállásra a járművet alig néhány száz milliszekundum elteltével. Az ütközés iszonyatos erejű volt: a becsapódás pillanatában az autó 0,086 másodperc alatt lassult le 198 km/óráról nullára. Őt, a volán mögött ekkor óriási, mintegy 600 g-nek megfelelő extrém erőhatás érte. A későn kibomló légzsák az arcába csapott és tehetetlenül előrebillenő fejét hátravetette. A szélvédő üvege ezernyi villogó, gyöngyöző vízcseppként fröccsent szét a falon és hullott alá. A gépkocsi gyűrődési zónája  ̶  a roncsolás mértéke  ̶ , majdhogynem száz százalékos volt; az autó eleje a motorházzal együtt összenyomódott, mint a harmonika. A súlyos motorblokk és a motorháztető az utastérbe csapódott. Olyan nagy erejű volt az ütközés, hogy a gépkocsi elejét a kormányblokkal együtt a hátsó ülésig felgyűrte, az teljesen eltűnt, a fara pedig, amely szintén a felismerhetetlenségig összetört, a hátsó kerekekkel együtt meredeken felágaskodott, szinte a falat érintve. A becsapódást követően az előbb még csillogó-villogó, áramvonalas autó most alaktalan, idomtalan roncsként, összezsugorodva rogyott alá a fal tövébe, mint amikor a gyermek a megunt gyurmaautóját összegyűri és a sarokba vágja.  
      ,,Ho-ol vagyok? Miiii történt velem?.. Rettenetesen szétszórtnak érze-em magam… És a fejem is poookolian hasogat.” Próbálta összeszedegetni szétszakadt, szétesett gondolatdarabjait. Elviselhetetlen, kínzó fájdalmai voltak, nagyon szenvedett tőlük. Úgy érezte, mintha minden porcikája összemorzsolódott volna. Panel-agya kitüremkedett széttört koponyájából; sérült neurotikus idegpályái darabos, össze nem álló, vibráló képeket közvetítettek sérült agyába. Súlyosan sérült, összeroncsolódott testében az elpattant vezetékek és a fityegő, túlmelegedett drótidegek végkimenetein még néhány utolsó, sistergő szikraeső sziporkázott. Egyik szeme kiesett és eltört, a másik csupán egy összekunkorodott drótszálon függött. Szénné égett processzora egybeolvadt nyitott koponyájának belső falával. A roncsba szorulva úgy festett, mintha eggyé olvadt volna az autóval. Egy összepréselt műanyag-fém kupac… Selymes csend vette körül, mint egy inkubátorban. Aztán a belső kép lassan kitisztult. Az egész élete lepergett előtte, egyetlen másodpercbe sűrűsödve átélte annak minden édes-kesernyés pillanatát és minden blokkolt emlékképe, mint gyöngyfűzéren a gyöngyszemek, sorba elővillannak. (Nem tudja hogy miért éppen ez, de most egy régen történt képsor cikázik át agyán, s elevenedik fel, mintha filmet nézne…  Vasárnap van, gyönyörű napsütötte délután. Boldog és büszke nagypapaként sétált unokájával egy parkban − a kislány tán ötéves lehetett, habfehér ruhája és szőke fejecskéje ékszerként ragyogott a napsütésben −, amikor a lányka a sín túloldalán megpillantja közeledő szüleit. Szeme felcsillan, s örömében kitépi apró kezét a nagypapa biztos, óvó kezéből, hogy átszaladjon hozzájuk. A villamos éppen akkor ért oda… Szívfájdító rémület csapott bele mint a villám, és karját gyorsan a szeme elé emelte, hogy a borzalmas tragédiát ne lássa… Szíve akkor meghasadt és darabokra tört. Saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a lelki fájdalom ezerszerese is lehet a fizikai fájdalomnak… Szeretett volna segíteni, de…) ,,Segítség! Emberek, segítsetek! Mentsétek meg őt!...” Kétségbeesett gondolatsikolyok hagyják el sérült, megrepedt ajkát. Ekkor, mintha egy feneketlen kútba esett volna. Csak zuhant, és zuhant a mélybe. Már nem is hallotta a futó lépteket maga mögött, amikor elvesztette az eszméletét.
       Egy tűzoltóautóból emberek szaladnak oda, és az összegyűrt autóból fémvágóval kivágják, majd kiemelik a bábu maradványait és lefektetik a hideg kőre. Újabb egyenruhás emberek érkeznek és a halottnak tűnő bábu mellé egy kupacba rakják a kiszedett, összegubancolódott dróttekervényeket és a deformálódott, fekete műszerdobozkákat. A mikrocsipet magában foglaló nagyobb dobozt az egyik tesztmérnök átadja egy sötét öltönyös, alacsony, köpcös úriembernek. Az fekete inget visel és fehér nyakkendője a hájas mellén olyan, mint egy nagy felkiáltójel. Egykedvűen, szinte undorral nézegeti a fémdobozt, forgatja kezében, majd ingerült mozdulattal nyújtja oda mellette álló asszisztensének, egy nagyon sovány, magas, agárképű férfinek, aki átveszi és villámgyorsan eltűnik vele. A köpcös fintorogva paskolja meg húsos, párnás tenyerét, mintha piszkos lenne.
   ̶   A kocsit és a bábut vigyék a roncstelepre!  ̶  veti oda a rövid utasítást és zsíros, hurkás ujjai között már egy majd ugyanolyan vastag szivart szorongat. Ekkor meghívott, zajos újságírók és fotósok egész hada rohanja meg. Ott lábatlankodnak körülötte, mikrofonjaikkal szinte kiverik a fogát, ahogy odanyomják az orra alá. Pergő keresztkérdéseikkel bombázzák, egymás szavába vágva. Mintha ízekre akarnák szedni. Fényképezőgépek vakui villannak, sűrű hunyorgásra késztetve áldozatukat.
       A bábu ott feküdt kiterítve a tesztpálya hideg, szélfutta betonján. A sok firkász szinte majd rálép, majd eltiporja. Nem törődnek vele, senkit sem érdekel. Elvégezte feladatát, most már nem ő a fontos, nem ő a lényeg. Siralmas állapotban volt; két szilánkosra tört lábát csak a megnyúlt, lifegő műanyag bőrlebeny kapcsolja testéhez a combtőnél. Melle, arca bezúzva, a rajta lévő kékes zúzódások és a lila foltos elszíneződések olyanok voltak, mint egy igazi, hús-vér emberé. Szétfeslett szilikon bőre mocskos cafatokban lóg róla. Törött, piros feje meg mintha valóban véres lenne… Az egyik leszakadt karját teste mellé helyezték.
       A tűzoltók serényen és hangtalanul dolgoznak: az autóroncsot elszállítják, a bábut is felkapják ketten és elviszik a helyszínről.
       Kis idő múlva az agárképű visszatért és egy fontosnak tűnő papírt nyújtott át főnökének, akinek nyakában még mindig zümmögő méhrajként csüngött az újságírók lerázhatatlan hada. A cég szakemberei ugyanis közben elemezték a fekete doboz összegző méréseit, feldolgozták rögzített adatait és egy gyors értékelést készítettek. A köpcös szeme gyorsan átsiklik a papíron, majd diadalittasan magasra lendíti kezét, így próbálva csendre inteni a firkász falkát.                  
    ̶  Uraim, a kísérlet sikerrel járt. Az automatizált vezérlésű, különleges technológiai és biztonsági védelemmel ellátott új autónk kiállta a próbát. Itt vannak az eredmények  ̶  és meglengette feje fölött a papírt.  ̶  A megbízható és szakszerű elemzések minden tévedést kizárnak. A műszerek egyértelműen regisztrálták, hogy a prototípusban ülő kísérleti tesztbábu nem szenvedett halálos, sőt még súlyos sérülést sem, csupán könnyebb sérülések, apró zúzódások és karcolások érték. Tehát az autó kifejlesztett konstrukciója és biztonsága tökéletes, azaz  ̶  és ezt minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk,  ̶  baleseteknél csak a jármű mehet tönkre, a benne utazó egyént nem érheti komoly sérülés. Mert nálunk az első szempont az utasvédelem, legfontosabb az emberek biztonsága... Car-Joy… Ebben a gépkocsiban öröm az autózás. Hehe  ̶  kuncogott kedélyesen, a cég új szlogenjét önelégült, ripacs módján szajkózva.
   ̶    De a bábun, szemmel láthatóan súlyos sérülések nyomai voltak − vetette ellen az egyik újságíró.  ̶  Egyik karja és a két lába levált, a fején és a szemén…   
   ̶   Ugyan kérem!  ̶  torkolta le a köpcös ingerülten, ellentmondást nem tűrő hangon.  ̶  Uraim! Ne a szemüknek higgyenek, ne hagyják magukat megtéveszteni! Itt csakis a műszerek mérései jöhetnek számításba, amelyek a legapróbb erőbehatást, vagyis a legkisebb sérülést, karcolást, horzsolást is jelzik, amelyek pontosan rögzülnek memóriaegységükben. Tessék… Itt van a jelentés. A tesztbábun komolyabb sérülés nem történt. Az agyat helyettesítő mérőpanel súlyos sérülést, agyi elváltozást nem regisztrált, csupán kisebb agyrázkódásnak megfelelő impulzusokat mutatott ki. Íme, tessék, a többi megállapítás: könnyen gyógyítható kézujjtörések, a térd és a mellkas környékén zúzódások, valamint kisebb karcolások és jelentéktelen felületi horzsolások a test különböző pontjain. Úgyszólván könnyű sérüléseknek minősülnek… Hmm… Azok a sérülési nyomok és deformációk, amiket a kísérleti bábun láttak, elhanyagolhatók, lényegtelenek, egyáltalán nem mérvadóak. Valószínűleg a roncsból való kiemelésekor keletkezhettek. A mérésekkel alátámasztott konzekvenciának higgyenek… Kérem önöket, hogy az előbb ismertetett és meggyőző teszteredményeket közöljék lapjaikban. Az imént látott tesztpróba egyértelműen bizonyította, hogy a biztonságos autó eszményképe lebeg szemünk előtt. És erre nagy szükség van, amikor végletekig felgyorsult századunkban több millió halálos kimenetelű közúti baleset történik naponta, zöme a gépkocsik hiányos, kellően nem tesztelt műszaki és biztonsági mutatói miatt. De itt a mi autónk! Remélem, az új típusú gépkocsink majd csökkenti, vagy legalábbis lefékezi ezt a növekvő tendenciát, megakadályozva, hogy ez a riasztó szám tovább emelkedjék… Uraim, ha nincs több kérdésük, köszönöm figyelmüket. Remélem hogy új autónk elnyeri az önök és olvasóik tetszését, hiszen leendő, potenciális vásárlóinkat látjuk önökben. Azt is remélem, hogy sokukat önök közül, mint a Humbold cég gyártotta új autók egyik tulajdonosát üdvözölhetem a közeljövőben… Köszönöm uraim, a viszontlátásra − és ezzel a köpcös úriember, Mr. Alexander Humbold Jr., a tekintélyes Humbold Autógyár nagyhatalmú elnök-vezérigazgatója, faképnél hagyja a tollforgatók és a fényképezőgép-kattogtatók lelkes csoportját. Szénfekete, zajtalan Mercedes kocsi kúszik melléje, valahonnan a semmiből. Szivarja végéről elégedetten veregeti le a hamut, súlyos, rozmár testét bepréseli az autóba, majd eltűnik vele a láthatáron, szinte észrevétlenül.
       Ide látszik a két közeli roncshegy. Mint összegyűrt papírcsomók, döglött autótetemek garmadája hever a szabadban. Mellette, egy rakásban, a halott tesztbábuk fekszenek, amint egymásra halmozták őket. Sérült, összezúzott műanyag testek, kezek és lábak riasztó látványa volt ez. A roncsok közül itt-ott kivillan egy-egy ép kar, egy-két kék színű láb, vagy egy élénkpiros színű fej…
       Aztán minden elcsendesedik. A kihalt kísérleti telepen csak a hirtelen feltámadó jeges szél szalad néha a mozdulatlan betonfalnak. Az eső is elered, vigasztalanul és reménytelenül. A piros fejű bábu üreges szemgödréből a víz úgy folyik alá, mintha a könnye lenne...
       Másnap a cég szóvivője bejelentette, hogy a projekt zöld utat kapott s az új, ,,Car-Joy” fantázia nevű autójuk első szériagyártását megkezdték. A gyártósorok immár ontották az abszolút biztonságosnak mondott csodajárgányt, a végletekig fokozva a termelés kapacitását. Az üzlet beindult…

                                                                              

       Az összetört bábukat, köztük az 1. kategória 001. számút is visszaszállították a Szimulációs Törés-tesztbábukat Előállító Tröszt Likvidáló Részlegébe s most a roncstelepen hevertek, megsemmisítésre várva. Ő és társai, akik szintén elvégezték a rájuk rótt feladatot, már a kutyának sem kellettek. Selejt, hulladék lett belőlük, ócska ipari végtermék; használhatatlan, felesleges szemétté váltak, amitől meg kell szabadulni. Egy nagy égetőkemencében olvasztották be őket, itt fejezhették be szomorú pályafutásukat. A részlegnél két ember végezte ezt a munkát.
       A többiek egyre csak fogynak mellőle, míg aztán rá került a sor.
    ̶  Na, itt ez a félszemű  ̶  élcelődött az egyikük.  ̶  Ez volt az, aki a legutóbbi szuperautót tesztelte. Látom, még az egyik karja is ráment a bulira, nemcsak a két lába… Na barátocskám, neked most annyi  ̶  és kajánul felröhögött. ,,Mit akartok még? Hagyjatok békén! Fáradt vagyok.” Sírni ugyan nem tudott, de mégis egy viaszkönnycsepp buggyant elő szeméből és végigcsorgott arcán. Valami elpattant, valami megszakadt benne. Nemcsak a teste tört össze, hanem a lelke is.    
       Az égetőmunkások felnyalábolták és nagy lendülettel a tűzbe dobták. A hő úgy csapta meg, mint egy szembejövő száz tonnás mozdony. A forró tűzörvények mohón nyaldosták körbe testét. Védekezésképpen karját ösztönösen felemelte és felsikoltott. Rettenetes, fájdalmas sikoly volt. A munkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket. Látták, hogy a bábu, amint tüzet fogott és olvadni kezdett, ép jobb karját a szeme elé kapja és azt is jól hallották, amint torkából egy éles, fémcsikordulás-szerű fejhangot hallat. Aztán elborították a lángok és meghalt.
    ̶  Hallottad?  ̶  kérdezte az egyik csodálkozva, kissé megrendülten.  ̶  Olyan volt, mintha egy ember sikoltott volna.
   ̶ Aha. Hihetetlen. Alig hiszek a szememnek, meg a fülemnek  ̶  válaszolta a másik, szintén meglepődve.  ̶  Hogy lehet ez? Pedig ezekbe nem raknak semmilyen hangmodulátort, meg aztán mozogniuk se lenne szabad, mert ilyesféle mechanikát sem építenek beléjük.
    ̶   Jelentenünk kéne a vezetőségnek  ̶  mondta az első.
    ̶   Hagyd a fenébe Jack  ̶  intette le a másik.  ̶  Minek jelentenénk? Lehet hogy a lángok okozták az egészet és az olvadt műanyag miatt volt. Meg aztán minek fárasztanánk magunkat vele? Hiszen ez csak egy élettelen viaszbábu. Egy érzéketlen bohóc. Egy nyavalyás, műanyag robotutánzat. Kár vesztegetni rá az időt.
   ̶  Igazad van  ̶  hagyta rá a Jacknek nevezett férfi, az elpusztult bábu iránti csöppnyi szánalmát elnyomva. Újra nekiláttak, és a két munkás egykedvűen hajigálta a bábukat a tűzre. 

 
                                                                 Epilógus


      Bábunk, mint azt a nyájas olvasó is észrevehette – rövid, de viszontagságos élettörténetét olvasva  ̶ , valóban egy különleges példánya volt fajtájának. A felgyülemlő emberi érzései, és a múltbéli emlékei voltak azok, amelyek élővé varázsolták élettelen testét, amelyek csakis az övéi voltak, s amiket nem vehetett el tőle senki. Ezek voltak azok a tulajdonságok, amelyektől megelevenedett, s ezek varázsolták emberré is. És az embert az emlékek éltetik… Rövidre szabott életében minden kínszenvedésen, minden megpróbáltatáson átment, mint a mesebeli rendíthetetlen ólomkatona. Ő is még élt, amikor a tűzre vetették… Amikor elolvadt, valószínű, hogy nem maradt utána viaszszív, mint a derék ólomkatona után az ólomszíve, de hiszem, és ebben biztos vagyok, hogy egy parányi nyomot azért mégis hagyott maga után a világban. Már az, hogy ha valaki elolvassa történetét (mint például most Te, kedves olvasóm…), ezt bizonyítja… És nyomot hagyni magunk után ebben a világban, ez a legfontosabb.    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése