"A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen összevissza." (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)

2017. július 11., kedd

Gülli Baba rózsái



                                                                   Gülli Baba rózsái
                                                                         (mesetörténet)

                                                              

                                                            „Az egyenesség és igazságosság rózsaligetjének rózsája,
                                                             Szenteknek szentje a budai Gül Baba.”
                                                                                                                                                                                                                                                                                                     Evlija Cselebi


                                                                                             
Egyszer volt, hol nem volt… Azokban a réges-régi időkben, szita volt a szalmában, és a mesém is igaz volt, még ha a múlt homályos ködébe is tűnt, mintha nem is lett volna.
     Szulejmán szultán  ̶  kit életében a „Dicsőséges”, a „Nagy”, és az „al-Kanuni”, a „Törvényhozó” névvel is illettek  ̶ , uralkodásának 21. évében, az Úr 1541. esztendejének harmadik fertályában, a Próféta Mekkából való kivonulásától számított 948. évben egy igen öreg dervis érkezett Budára. De hírneve előtte járt, már messze megelőzte őt. Agg kora ellenére, járása mégis mint a kecses darué, szikár termete mint bércek cédrusáé, ifjonti tekintete mint a szelíd galambé. Jóságos arcú, jámbor természetű, nagy tiszteletben álló efendi volt, afféle tudós ember, akinek méltóságteljes, fehér szakállát Allah hosszúra növesztette. Fiatal korában Merzifunban és Izmit városának előkelő medreszejében tanult, a Márvány-tenger partján. Először imám, vagyis hogy imavezető, majd a Kegyes Korán tanítója lett. A főiskolát kitanulva, művelt ember lévén értett az irodalomhoz (verselt is), kedvelte a természettudományokat, az asztronómiát. A világ, és az élő természet csodái már kora ifjúságától fogva elbűvölték. De legeslegjobban a virágokat szerette, különösen pedig a virágok királynője, a rózsák nyelvét értette.
    Most Allah városából, az ezertornyú Sztambulból érkezett ide, magyarhonba. Akkoriban az országra a félhold árnyéka vetült, s a nép a törökök igáját nyögte, már vagy tizenöt éve. Az Oszmán Birodalom ekkor volt a legnagyobb és a legfélelmetesebb; sötét szárnyait már fél Európára kiterjesztette, Bécsnek büszke városáig is eljutván. Mikoron a Világ Ura, a hatalmas és fényességes padisah Magyarországot birodalmához csatolta, odalett Buda is, a török ezután Budinnak nevezte. Véráldozat nélkül  ̶  de inkább neveztessék így  ̶ , agyafúrt csellel foglalta el Buda várát és janicsárjaival a várost legott megszállta. A törvényes, özvegy királynénak a trónörökös kicsiny gyermekével együtt menekülnie kellett Budáról, ámbár a kegyelmes szultán megengedte nékik, hogy az ország kincseit, királyi pecsétes papírtekercseit társzekereken  ̶  valamint hűséges szolgálóikat  ̶ , sietvén magokkal vihessék Erdélyországba. Mi több, a felséges khán a királyi fiúcskának egy drágakövekkel kirakott tollforgót, egy aranyos széket, egy drágaköves buzogányt és egy tarka sátrat ajándékozott, majd kegyesen elbocsájtotta mindannyiokat. 
     No, amikor ez a jámbor dervis Budára érkezett, a kegyes és nagylelkű budai pasától, Jahlaoglu Kücsük Bali beglerbégtől egy fényes palotát kapott lakhelyül a budai dombok egyikén, s hozzá egy hatalmas, kissé elhanyagolt, elvadult rózsáskertet. Azonnal munkához látott; egy holdforduló se kellett, a palotát kolostorrá építtette, Allahnak is szálláshelyet biztosítva benne. De ekkor az egész várost már a bánat és az enyészet uralta. Török rabiga sorvasztotta a magyart; királyuk halott, kezükön rabszíj, lábukon láncos bilincs, ajkukon lakat, s szívük kalitkában senyvedt. A Nap is másképpen fénylett odafenn az égen, a város megszokott zsivaja halotti torrá vált, színes, vásáros forgataga egyszeribe a semmi ködébe veszett. Hanem a városi nép körében szárnyra kapott a hír, hogy  ̶  nem elég hogy a törökkel ezernyi bú és bánat szakadt a nyakukba  ̶ , egyik napról a másikra egy furcsa, nem mindennapi esemény történt. Hogy, hogy nem, a kertekben, a lugasokban a rózsák, bár nem hervadtak el, de egyszeribe elveszítették színüket és illatukat. Az emberek a rájuk rakott rabigát megtűrték, aztán valahogy megszokták, de ezt, a természet folyását megcsúfoló dolgot, a rózsák szokatlan, különös baját nem értették és nem tudták mire vélni e különös rejtélyt.
     A tudós mester maga is meglepődve értesült róla, hogy – miként elmondták néki és később ő maga is tapasztalta –, mióta a vár és az ország végleg elveszett a magyarok számára, a város minden rózsája kifakult; elvesztve színüket mind hamuszürkévé váltak és nem illatoztak többé.
    Az öreg dervis maga sem tudta mire vélni a furcsa dolgot, ő sem tudott magyarázatot lelni a megmagyarázhatatlanra. Virágoskertjében, a haldokló rózsabokrok között járván, maga is láthatta, hogy mily förtelmes kórság támadta meg és emészti a rózsáit. Mintha szürke hamueső hullt volna reájuk. Szomorúság töltötte el a szívét.
     De az út porát még le sem pallva, fáradtságát ki sem pihenve, azon nyomban felkerekedett, hogy bejárja Pestet és Budát. Őnéki, akinek szívügye volt a rózsák sorsa, szívfacsaró érzés volt látnia az élő, de mégis halottnak tűnő, seszínű virágokat Buda dombjain és Pest házainak kertjében. Visszatérvén palotájába, nem késlekedett, tüstént munkához látott. Az elvadult, elburjánzott rózsatöveket, és a satnya, vagy félig elszáradt rózsafákat, bokrokat mind kivágatta. A földet alattuk felpuhította, ahol kellett még azt is kicseréltette, friss, humuszban gazdag, zsíros termőtalajt hozatva az ország más termékenyebb tájairól. Voltak olyan magok és oltványok, amelyeket Dél-Ibériából, a katalánok földjéről, aztán a hollandusok országából, meg Itáliából hozatott. De a távoli, messzi keleti országokból is hoztak neki rózsafa csemetéket és gyökeres töveket; Sziámból, Indiából, Horászánból, Baskíriából, vagy éppen Damaszkusz meg Szamarkand városából, de még a fekete kontinensről, Afrikából is; Marokkóból, Tuniszból, és Sába földjéről Etiópiából, meg Eritreából. Tevekaravánjai, a mesés Keletet is megjárták, Shirázba, valamint Bagdadba és Szúzába, az ősi Elám és Perzsia városaiba is eljutottak. Az új rózsafákat, a bimbós töveket, valamint az új generációt, és a más nemes fajtákat adó magvakat saját kezűleg ő maga ültette. Ezt a kényes műveletet nem engedte át senkinek sem, nem hagyta, hogy más csinálja helyette. Majd amikor készen volt az ültetéssel, mindegyik rózsafa, mindegyik rózsabokor tövébe néhány csepp különleges, saját titkos receptje szerint készített, gyökérerősítő és a szár gyors növekedését elősegítő folyadékot csepegtetett.
    Aztán amikor kisarjadtak, szárba szökkentek, és az új hajtások virágba borultak, még több féltő gonddal ügyelt rájuk. Nem restellt beszélni a rózsáihoz; mert bizony tudott beszélni a rózsák nyelvén és meg is értette őket, amikor azok válaszoltak neki. Minden harmatos reggelen megkérdezte tőlük, hogy hogy vannak, és van-e valami kívánságuk? Minden nap megkérdezte, hogy még mit tehetne értük, hogy meggyógyuljanak? A szemével, mosolyával is megsimogatta, gyógyította kedves rózsáit. Sokszor egynémelyik rózsa lebiggyedt, kókadt virágfejét gyengéden felemelte, hogy annak arcába nézhessen, és reá mosolyoghasson. Telt-múlt az idő. De a rózsák csak nem akartak színes köntösbe öltözni, sehogy sem akarták színpompás ruhájukat felvenni. Kertjének virágaira még mindig szürke halotti lepel borult, s a szomorú ligetet még a madarak is messze elkerülték.
    Eltelt egy esztendő. Gül Baba, a rózsák gyógyítója, ez idő alatt minden áldott nap minden reggelén együtt kelt az ébredező Nappal, és a vérző hajnal első halványnál is haloványabb sugári már ott találták rózsái mellett. Gyengéden fürösztötte meg őket a lágyan áttetsző napfényben és a pirkadat gyöngyöző harmatcseppjeiben. A tiszteletre méltó öreg dervis oly szeretetteljesen, oly odaadóan, annyi fáradtságot nem kímélő áldozattal, türelmes gondossággal, féltő aggodalommal kipárnázva ápolta, gondozta beteg rózsáit, hogy nem lehet, nem lehetett, hogy annak ne lett volna értelme, ne ért volna be a megérdemelt gyümölcse. Hívő emberként Allahot is segítségül hívta küldetése végbeviteléhez; szorgalmasan gyakorolta a mindennapi dzsihádot, az Isten útján való, a neki tetsző buzgólkodást, ami az áhítatos, napi ötszöri imádkozásban testesült meg, Kegyes Mekka felé repítve alázatos imáit.
     Egy májusi reggelen, amikor is fáradtságában egy kicsit tovább aludt, mint szokott és a napfény már beköltözött a hálótermébe, egy simogató fénypászmája lágyan megérintette szemhéját. Éktelen madárcsicsergés ébresztette álmából. Meglepődve nyitotta ki szemét. „Mi lehet ez?” A tündöklő napsugarak incselkedve köszöntötték és szinte noszogatták, hogy keljen már fel, és menjen ki a teraszra. Odakünn megállt, és ámulva nézett körbe a kertjében. 
   Hát uramfia, láss csudát, alig hitt a szemének; a végtelen Mindenség itt, a Földön megnyilvánuló, egy parányi csodáját látta maga előtt, belesűrítve egy irdatlan picinyke pontocskába, s mindez az ő kertjében megtestesítve. Ez az apró, kicsinyke pontocska bizony, nem volt más, mint az ő rózsáskertje, Isten valóságosan megnyilvánuló csodája. Imáinak termékeny magvai ím szárba szökkentek, meghallgatásra találtak. Dicsérte Allah, az Isten, a Mindenható Teremtő nagyságát, végtelen jóságát, mely Alfától Omegáig, az Idők Kezdetétől az Idők Végezetéig tart. Gül Baba most, ebben a pillanatban értette meg egy láthatatlan, hatalmas Úr, a Világegyetem Fenntartójának és a mérhetetlen, látható Univerzum közös, összehangolt alkotását, lélegzetelállító nagyságát, sokszínűségének misztériumát. S mintha egy erős nagyítású üvegoptikán keresztül tanulmányozna egy apró kis bogarat, ráeszmélt, hogy valójában mily kicsinyke porszem is az ő kertje a Végtelenhez képest, s benne mily parányi lény ő maga, az ember. És mégis a Mindenség volt itt jelen és testesült meg most egyetlen varázslatos képben, amikor szépséges tündérkertjét megpillantotta. És abban a pillanatban megérezte az öröklét fenséges érzését, amely, mint andalító vízfodrok lágyan körbevették és elárasztották. Leborulva hálát rebegett, s köszönetet mondott az Örökkévalónak, amiért engedte, hogy ráleljen belső útjára és a dolgok mélyére láthasson. A megvilágosodás földöntúli hullámai öntötték el átszellemült orcáját. Majd újra felemelte fátyolos tekintetét és átadta elméjét, s szeme látását a földi gyönyörök óceánjának.
    Uram atyám! Mintha a Paradicsom kapui tárultak volna ki előtte; bülbülhangú madársereg éneke fogadta; méztorkú csalogányok, csattogó fülemülék, és nyarat hozó pacsirták csirimpoltak a kert fölött. Mintha a világ összes madara ideköltözött volna. Zengett, dalolt az egész kikelet. Csicsergő trillájuk keveredett az égi szférák zenéjével, s így olvadtak össze idilli, földöntúli harmóniába. Alig hitt a szemének; kertje, mintha a babilóniai Szemiramisz függőkertjének mása lett volna. A zsengén zöldellő lankás dombok megelevenedve, egymás hegyén-hátán bucskáztak tova, mintha zajló tenger zöldtarajos fodrai lennének. Az egyes dombok egymástól, fénylő levelű borostyánfolyondárokkal és megannyi más, egzotikus futónövényekkel átszőtt kőfalakkal voltak elválasztva. Az egymás fölé magasodó szinteket kecsesen kanyarodó, hófehér márványlépcsők kötötték össze. A hullámzó hátú dombok tövében hívogató, önfeledt hűsölésre csábító, csobogó csermelyek, pajkosan illanó patakok bújtak meg, egymással feleselve csörgedeztek tova, s ahogy egyik dombról a másikra estek alá, áttetsző, légies vízesésfűzért képeztek. Az egyre magasabbra emelkedő Nap fénysugári megcsillantak a szétrebbenő vízcseppeken, s úgy ragyogtak, mint vakítóan fellobbanó gyöngyszemek. A cserfes patakokon parányi hidak íveltek át, s a sok, apró tavacska felszínén, karimás levélcsónakjaikban színpompás vízililiomok, gyönyörűséges tündérrózsák és ezerszirmú lótuszvirágok lebegtek. A kertben különleges szépségű lepkék és pillangók rajai csókolóztak a lugasok virágaival; a különböző színjátszó szárnyú pillangók és kolibri lepkék, a fényben élénksárgán villanó citromlepkék, s a kecses fecskefarkú és aranyhátú gyöngyházlepkék, mint apró ékszerek libbentek virágról virágra. Táncoló tündérek, szárnyaló szeráfok, ragyogó tollú kerubok és fénylő arcú angyalok, szűzies, telt keblű hurik, szíveket rabul ejtő szirének, aranypikkelyű sellők, meg lantjukat lágyan pengető nimfák lakhelye volt ez a varázslatos kert most egyszerre...
    Álmélkodva látta, hogy kertjének minden egyes rózsafája, minden egyes bokra ezer és ezer, szebbnél is szebb, színesebbnél is színesebb, a pompásnál is százszor pompázatosabb rózsafejtől roskadozik, áttetsző szirmaik sziporkáztak, tündököltek a napsütésben. Mindenütt káprázatos, szemet gyönyörködtető nemes rózsák sokasága virult; tízszer százféle dús szirmú, méz és mandulavirág illatú, fűszeres és ánizs illatú, gyümölcsös aromájú, málna és citrus illatú tearózsa, a pompás százlevelű rózsa és a bódító illatú, fenséges damaszkuszi rózsa, Allah szent rózsája. Emitt páratlan és ritka színű rózsakelyhek milliói világoltak rojtos és ezüstös szegéllyel, selymes-bársonyos sziromkoronával. Amott meg tűzrózsák lángoló bokrai égtek a napfényben, melyeknek szirmai mintha piroslóan égő lángnyelvek lettek volna. Mintha nem is evilági virágok lennének… A bámulatosan káprázatos, álomszép színek oly mértékű tobzódása, lélegzetelállító kavargása nyűgözte le, amelyet szemei már-már alig tudtak befogadni és érzékelni; bíborlila, arany- és borostyánsárga, alabástrom, porcelán- és barackvirág-rózsaszínű, mimózasárga, karmazsinvörös, eper- málna- és ribizlipiros és még vagy százféle szín keveredett össze a nagyszerű, és magasztos természet festőpalettáján. Mindenfelé mesébe illő, csodaszép megjelenésű babarózsabokrok pompáztak a kacskaringós ösvények mentén. A tarkaszínű, aprószirmú futórózsák virágfüggönyként hálózták be a lugasokat tartó kőoszlopokat, a légiesen karcsú márványkorlátokat, s a csalóka szemnek olybá tűnt, mintha szakadó sziromeső hullana alá. A kertet keresztül-kasul sok-sok formásra nyírt, gazdagon virágzó, csodaszép rózsasövény szelte át. S a légóceánban oly nehéz és bódító illatfelhő szállt, hogy minden halandó megszédült volna tőle. Gül Baba valóban úgy érezte, mintha Allah mennybéli Paradicsoma, ékes mennyei tündérkertje varázsolódott volna ide, erre a gyönyörű helyre. Szépséges rózsáitól elbűvölten, az illatorgiától megrészegülve járta be kertjét; minden bokornál, minden egyes rózsafánál meg-megállva, minden viráglabda-fejet egyenként megcsodálva, megnézve magának, a bennük való gyönyörködést meg nem unva. Az egész délelőttöt rózsái között töltötte, ételt sem véve magához, szolgálójával csak egy kis gyenge, mézes sörbetet hozatott.
     Ebédjének elfogyasztása és egy órácskányi dél utáni szundikálás után, kiment Budára, majd a révésszel átvitette magát Pestre is. Kíváncsi volt, hogy csak az ő kertjében történt-e meg eme csudálatos változás, avagy más kertekben is? Titkon remélte, hogy mindenhol végbement ez a csoda. Hát, uramfia, alig hitt a szemének, amikor megkönnyebbülve látta, hogy nem csak az ő kertjének rózsái, hanem az egész város rózsás kertjében mindenik rózsa visszanyerte már-már elveszettnek hitt színét, immár újra színpompásan virítottak és érezhetően újra ontották bódító illatukat. Álmélkodva, boldogan járt-kelt fel s alá a városokban, mert hosszú idő után újra milliónyi, színes rózsát látott a kertekben és végre-valahára mosolygós embereket az utcákon.
     Fáradtan, de lélekben felfrissülve tért haza. Kertje két szelszebilje közül a carrarai márvánnyal borított díszkút hűs forrásvízében megmosdotta felhevült orcáját. Megelégedetten ült puha vánkosokkal kibélelt kerevetjére, kezébe vette csibukját, a tündöklően zöld borostyánkövekkel ékesített, nemes rózsafából faragott pipaszárat és amikor csibukcsija, pipaszolgája megtömte és meggyújtotta hosszú pipáját, kéjesen, illatos füstfelhőket pöfékelt a levegőbe. Majd felkelvén, magas tornácáról lepillantott a Dunára; odalenn a zabolátlan folyó ezüstös szalagja tekergőzve szaladt dél felé. Tovasiklott a tekintete; a Duna túloldalán rálátott Pest városára. Az apró, maroknyi városkát abroncsként fonta körbe a védbástya magas kőfala, amelyet még annak idején a várépítő Zsigmond király kezdett el építtetni, s amit aztán Corvinus Mátyás, a magyarok „Igazságosnak” mondott híres, nagy királya fejezett be, majd száz évvel ezelőtt. A falakon túl békákkal teli, lápos, ingoványos mezők húzódtak mindenfelé a síkon, a szelídítetlen folyó múltbéli áradásainak nyomaival. Felnézett a felhőtlen, haloványan kéklő ég mennyboltozatjára, ahol most még csak a Napnyugati csillag sárgán sziporkázó lámpása ragyogott. Csend borult a két városra, közeledett a titokzatos, csillagmiriádokat-gyújtó éjszaka. Még egy darabig gyönyörködve figyelte, amint a Nap vörös égi bárkáján alámerül a feketéllő budai hegyek mögött. Az eget bökdöső, karcsú minaretek tetejéről a müezzinek hívó szava, fülének mámorító, ájtatos hangja ekkor imára szólította. Estéleg hálát adott Allahnak nagy jóságáért, majd az ötödik imádkozás után aludni tért.
    Egy újabb esztendő múltán megnyitotta illatszerboltját és csársiját, palotája egy részét átalakítva erre a célra. Bazárjában minden kapható és megvehető volt, talán még az is, ami nem volt, vagy az, amiről azt hihetnénk, hogy nincs is. Volt itt mindenféle édesség, százféle finomság és ezerféle ínyencség, mi szem-szájnak ingere: mézes rózsafőzetbe áztatott zamatos füge; rózsaágyon párolt, omlós fürjnyelv aszpikban; rózsaszirup öntettel gazdagon leöntött sült alma, gőzölt mézízű sörbet és a különösen illatos, nemesített palmürai dohány. Török édességek, nyalánkságok tömkelege: ánizsos rózsasziromporral fűszerezett nemes fajta szőlő a termékeny budai hegyekből; Anatóliából hozatott mézízű datolya földimogyoró darabkákkal; édes, pörkölt csicseriborsó, cukrozott rózsaszirommal teleszórt mézédes sárgadinnyével; porrá őrölt, ízesített pisztácia, mogyoró, dió meg mandula és pergelt fenyőmag, rózsaszirom párlattal permetezve, valamint akácmézbe áztatott, holdvilágkor szedett narancsvirágbimbó. Különlegességnek számított a fűszerezett rózsavízben lágyra főzött fürjtojás is. Pultjain, tetszetős vesszőkosarakban roskadásig álltak a különböző, a világ minden tájáról hozatott lédús, zamatos, friss gyümölcsök; pirosló cseresznye, gránátalma, sárgadinnye, körte, datolya és hamvas őszibarack. Lássuk csak, mi minden volt még az öreg illatszerárus polcain? Hát persze, a legfontosabb, a kecses tégelyekben, formás üvegcsékben és apró fiolákban tartott gyógyító szerek, a száz meg száz, különféle nyavalyáinkra, betegségeinkre: rossz közérzetet elűző, vagy fejnek fájását enyhítő szantálfa füstölő; szerelmi vágyat gerjesztő bájital, cédrusfa őrölt porából keverve; csókot, mámort megédesítő és egyben a józan látást, hallást megőrző varázsszer, cédrus magjának főzetéből kotyvasztva. Karamániai gyökérből készített cukros-mézes ital, melytől a férjek bizton hívek maradnak feleségeikhez (asszonynépek kelendő portékája…). Lehetett venni százféle gyógyírt, kencét és balzsamot; sebre, köszvényre, pókcsípésre, ezerféle főzetet, elixírt, és gyógycseppet; meghűlésre, torokgyíkra, gyomorbajra és még ki tudja mire… Folyékony illatos szappanokat, amelyek fahéjas-narancsos kecsketejből, vagy olívás-mézes körömvirág őrleményből készültek. Valamint levendula és pálmaolajok különféle főzetét apró tégelyekben, amelyek fürdéshez, vagy a test fürdés utáni bedörzsöléséhez, ápolásához, a bőr finom puhításához kellettek, amelyeket a fürdőmesterek masszírozáshoz, dögönyözéshez használtak a gőzfürdőkben. No meg a gyerekek kedvence, az elmaradhatatlan törökméz, mandulával és szezámmaggal gazdagon dúsítva; a dulcsásza, a sűrű cukoroldatban eltett, forrázott gyümölcs-kompot, meg a tejes kakaóporból köpült szirupos krém, cukrozott, vagy mézédes rózsaszirom-lekvárral leöntött narancsdarabokkal. Árudájában kapható volt még forró, aromás fekete tea, különféle gyümölcsízesítéssel és illatos, sűrű török kávé is.
     De a legfontosabb árucikk, Gül Baba legféltettebb kincse, titkon őrzött csodaszere, aminek ez egész világban híre kelt, s amiért messzi földről, távoli, ismeretlen helyekről is felkeresték illatszerboltját a rózsák dombján és amelyet a leggyakrabban vettek az emberek, az nem volt más, mint a rózsaolaj. Bizony, jöttek a népek a világ minden szegletéből, talán még hetedhét országon túlról is. Egyszer még a messzi-messzi Kínából is érkezett egy kereskedő küldöttség Budára, hogy rózsaolajat vásároljanak császáruknak. Bőkezűen, arannyal, tömjénnel és selyemmel fizettek érte. Mert ez a gyógyító szer, ez a különleges varázs szer alkalmas volt arra is, hogy majd minden betegséget, kórságot és nyavalyát meggyógyítson.
    De hogyan tett szert eme különleges kincsre Gül Baba, hogyan és mi módon jutott a birtokába?  ̶  kérdezhetné a nyájas olvasó, mesém nagyra becsült és figyelmes követője. Bizony, ötven éven át tanulmányozta és apránként leste el az olaj készítésének titkát, elsajátítva annak minden csínját-bínját, kitanulva töviről-hegyire. Összetevőit még álmában is tudta oda meg vissza. Először is meg kellett ismernie, meg kellett értenie a rózsák lelkét; egyenként tanulmányozta őket, hogy kiismerje legbelső énjüket, rejtett titkukat, érzékeny tulajdonságaikat, változatos fajtájukat, formájukat és színüket. A rózsák kedvéért keresztül-kasul bejárta a fél világot; a misztikus, varázslatos Indiát, a sivatagos, rablóktól hemzsegő Etiópiát, járt a vad, kelet-ázsiai törzseknél Batáviában, az esőt alig látó Bukharában, a szíriai Palmyrában, de megfordult a szelídszemű türkméneknél és a tudásukra féltékeny bolgárkertészeknél is. Ezek a megátalkodott kazanliki bolgárok híres rózsatermesztők voltak, egyedül ők ismerték a rózsaolaj készítésének titkát és féltve vigyázták, őrizték virágaikat, nem szívesen osztották meg a hosszú évszázadokon át felhalmozott tudásukat senkivel. De Gül Baba elhatározta, hogy túljár az eszükön és Allah segedelmével megszerzi azokat, ugyanis grandiózus terve megvalósításához szüksége volt a kazanliki rózsafajtákra: a feketébe hajló sötét rózsára, amely az erőt; a lágy, enyhén piros színűre, amely a jóságot; a vérpirosra, amely a kedvet; és a halovány fehér rózsára, amely a bájt és a szépséget adja az olajnak. Egy teljes esztendőt töltött Kazanlik és Burgas festői városaiban, innen-onnan ellesve a titkot, még a megfelelő rózsamagokat is begyűjtötte, aztán hazaindult. De ’nemodaBuda’! A titkukat féltékenyen őrző bolgárok minden emberfiát, aki elhagyni készült városaikat, alaposan, tüzetesen megmotoztak, nem csempész-e ki akárcsak egy szem rózsamagot, vagy akár egy tövet is. Akinél találtak, börtönbe vetették és csak hosszú sínylődés, vagy magas váltságdíj ellenében eresztették szabadon. Gül Baba minden leleményére, agyafúrtságára szükség volt, hogy ne úgy végezze, mint azok a szerencsétlenek, akik fennakadtak a rostán. No de nem hiába volt Naszreddin Hodzsa, vagy Ali Baba leszármazottja! A rózsamagokat – kolduló dervisként érkezett Burgasba –, kopott olvasófüzérének harminchárom hatalmas, üreges szemeibe rejtette. Mikoron a városkapunál  alaposan átvizsgálták ruházatát, és szegényes holmiját  ̶  még a turbánja patyolatját is kitekerték, hogy nem rejtett-e magokat a redőibe  ̶ , égnek emelve tekintetét, hangos áhítattal Allahhoz imádkozott, olvasóját sűrűn morzsolgatva… Így, ahol csak megfordult, sikerült mindenhol egy csipetnyit eltanulni, megszerezni tudományukból, hogy aztán a maga hasznára, tudására, okosságára fordítsa azokat. Tanulmányozta, és megismerte a nemes rózsafák fajtáit, azokat, amelyekből a legjobb, az igazán illatos olajokat lehetett készíteni. Arra is törekedett, hogy újfajta rózsákat is meghonosítson. Büszke volt a sok türelmet és időt igénylő gondossággal kinemesített indigókék és fekete színű rózsáira is. De hozathatta volna őket a Föld legeldugottabb, legtávolabbi zugából, vagy akár a világ végéről is, kertjében a legszebb rózsák bizony a magyar rózsák voltak. Oly változatos, gazdag színben, pompában és oly sokféle formában és alakban fordultak elő, hogy az öreg Gül Baba nem bírt betelni velök. Bennük találta a legtöbb szépséget, bennük élvezhette a legtöbb gyönyört és bennük látta meg a legtöbb csodát. Illatuk mindnek oly bódító, oly mámorító volt, hogy az ember fia könnyen a Paradicsomban vagy az Édenkertben képzelhette gyarló személyét… Őket kedvelte a legjobban.
     Aztán elleste, hogyan és mikor kell a drágán vagy fortéllyal megszerzett rózsamagokat elültetni, hogyan kell a rózsatöveket előnevelni, földlabdába csomagolva gyökereztetni, majd utána milyen földbe kell ültetni, felnevelni, oltani és keresztezni őket, hogyan és mivel kell locsolni a sarjadzó hajtásokat, széltől, hidegtől, forró napsütéstől is óvni őket. De Gül Baba tudta, hogy az istápolás mit sem érne, ha nem szívvel, odaadó szeretettel teszi mindezt. Sokuknak még nevet is adott. És a rózsák meghálálták odaadó szeretetét, gondoskodását, az éjjel-nappal velök való törődését…
     Megtanulta, hogy mikor kell leszedni és begyűjteni a szirmokat a főzéshez. Ezt a körültekintő, óvatos és kényes műveletet is csak ő maga végezhette; a szirmokat csak holdas nyári éjjelen volt szabad szedni, amikor egyetlen felhőfoszlány sem zavarta a teliholdat. Tudta, hogyan kell a szirmokat melasszal édesített háromnapos esővízben áztatni, érlelni, három nap után kifőzni, lepárolni, s utána miképpen kell a rózsavíz tetején úszó, ezüstösen fénylő, tiszta olajat lassú, óvatos mozdulatokkal leszűrni, elválasztani a víztől. Elkészítésének titkát csak ő tudta, csak ő ismerhette, és e titkot ő maga is féltékenyen őrizte. Egyszer egy tanítványának rejtélyes, cinkos mosollyal az arcán, huncut melegséggel a szemében csak annyit árult el, hogy az igazi rózsaolaj elkészítéshez öt összetevő kell; rózsaszirom, a szantálfa préselt olaja, narancsvirágolaj, levendulaolaj, és még négyezer alkotóelem…

     Minden évben, kora tavasztól késő őszig nyíltak Gülli Baba rózsái. Nem csoda, ha a kertjéből kiáradó illatuk odacsábította az egész város apraja-nagyját, akik aztán megrészegülten szippantgattak az illatos levegőbe, a kerítés tövében ácsorogva. Mert a kertbe senki emberfia be nem tehette a lábát. Jött is oda mindenféle népség; szegényebbek, urasabbak, betegek, koldusok, öregek, trécselő fehérnépek és toprongyos, mesztélábas gyerekhad. Az ágrólszakadt koldusok, vagyontalan nincstelenek meg azért is jöttek szakadatlan, mert az illat legalább ingyen volt, nem került az egy garasba sem. S ahogy ott álltak a mámorító illatfelhőben, úgy érezték, kedvük lenne táncra perdülni, a mellette álló vagy a szembejövő embertársukat megölelni, tarisznyájukból étküket koldussal megosztani, vagy az ellenségüknek azon nyomban megbocsátani. Könnyűvé vált a testük, mintha tollpihe gyanánt lebegtek volna föld felett, úgy érezték, menten a felhők fölé szállnak, mintha a mennyekben járnának. A jámbor dervis illatos rózsakertje jótékony és gyógyító hatású volt!
     A rózsáknak, és a kertből kiáradó, bódító illatnak senki nem tudott ellenállni. A szerelmes ifjakat is csábította a rózsa, hogy a tiltott virágoskertből mátkáiknak egy elbűvölő csokrot vigyenek szerelmi zálogul.
    Aztán egyszer megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie; egy elvetemült ifjonc betört, és megszentségtelenítette a szent rózsáskertet. A galád fi, egyik éjjel, telihold idején lopódzott be a kertbe. De nem csak egy csokorra való rózsát szakított le, hanem óvatlan, vigyázatlan lépteivel nagy pusztítást okozott; több rózsafát kitört és sok szépséges, különleges bokrot eltaposott. Gül Baba másnap reggel szomorúan vette észre az alávaló gaztettet. A budai pasa, mikor a hír eljutott hozzá, szörnyű haragra gerjedt; kihirdettette a két városban, hogy ezentúl, aki oda belép és akár csak egy szál rózsát is leszakít, a halál fia.
     A bölcs efendi magas kőfallal vetette körbe a kertjét, de hiába, mert az éj leple alatt azt újból tolvajok dézsmálták meg. Gül Baba ekkor – hogy igazán megvédje rózsáit a vakmerő ifjak ellen –, üvegcseréppel rakatta ki a fal tetejét. De bizony, ez sem használt; reggelre megint megdézsmálták a rózsáit és a derék kertész vércseppekre lelt a kőfal tetején. Harmadnapra ébredve már nem talált vérfoltokat, pedig kertjét az éjjel ismét feldúlták és sok rózsáját elvitték. Gül Baba nem értette a dolgot. De aztán a jámbor mester, barátjától, a budai káditól értesülve jött rá a dolog nyitjára; a minap medvetáncoltató cigányok járultak a török bíró elé, s hangos óbégatással panaszolták, hogy az éjjel kilenc medvéjüket megnyúzták. Ali Baba ebből rájött, hogy a tolvaj legények kesztyűt és lábvédő öltözetet készítettek a vastag medvebőrből, megóva magukat az üvegcserepek ellen...
     De hiába volt a szigorú rendelet, hiába a magas kőfal, rajta az éles üvegcserepekkel, két ifjú legény – egy török és egy magyar  ̶ , mégis vette a bátorságot, s nem átallották, hogy a kertből, választott mátkáiknak rózsát csenjenek. De rajt’vesztettek, mert a csauszok, a rózsakert fegyveres őrei elfogták őket. A két legény hiába próbálta egyik a másikát becsülettel védeni – magára vállalva a tettet –, hogy legalább egyikük megmenekedjék, a pasa nem kegyelmezett. Mindkettőjükre halálos ítéletet mondott és elrendelte, hogy másnap hajnalban, mikor a Nap felkél, bárd által fejük vétessék. Odakünn már ácsolták a vérpadot, a hóhér már fente rettenetes vaspengéjét, amikor Gül Baba, a jólelkű, bölcs öreg elhatározta, hogy a két ifjú életéért közbenjár és kegyelemért folyamodik a pasához, mert úgy vélte, hogy aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet, s aki ekkora áldozatot képes hozni kedveséért, az csak hűségét és kitartását bizonyítja. Meg aztán két csokor rózsáért nagy ár lenne az életük  ̶  gondolta. A pasa elébe járult, de az hajthatatlan maradt. Erre, a nemesen furfangos öreg cselhez folyamodott; a konok, felbőszült pasát egy kissé sajátos és csalafinta, de ártatlan ravaszsággal sikerült jobb belátásra bírnia. Az történt ugyanis, hogy amikor belépett a pasa tróntermébe, óvatosan, észrevétlenül egy fiola rózsaolajat vett elő a háta megett és az üvegcse tetejét levéve hagyta, hogy az olaj alig érezhető, de mégis gyengéd, finom illata a termet betöltve szétáradjon. Ekkor a dühös pasa marcona vonásai megenyhültek, kőszíve meglágyult és végül a bölcs öreg kívánságát teljesítve, megkegyelmezett a két legénynek…
     Mikor a szerencsés ifjoncokat szabadon eresztették, a jószívű kertész két gül deszteszit, vagyis két csokor rózsát adott nekik, hogy kedvesüknek elvihessék…
    Aznap éjszaka különös álma volt; látta, hogy az égből aranyos rózsaszirom-eső hullik alá a városra. A szentéletű mester ezt úgy értelmezte, hogy Allah kívánsága az, hogy ezentúl mindenki kaphasson és hozzájuthasson a rózsáihoz, s imigyen nemcsak ő, hanem mások is osztozzanak azok örömeiből. Újra elment a pasához. Másnap reggel a pasa hírnökei hangos harsona rivalgás és pergő dobszó kíséretében kihirdették a városokban  ̶  Pesten két helyen is, a Kecskeméti és a Váczi kapuknál, ahol a piactereken mindig nagy tömeg őgyeleg  ̶ , hogy "mától kezdve a Baba üzletében rózsákat is lehet vásárolni"…
     Rózsakertjének és illatszerboltjának nemcsak Pesten és Budán, hanem az egész birodalomban híre ment. S akik vásároltak boltjában rózsaolajat, azok bizony kis idő múltán megtapasztalhatták annak áldásos hatását; kínjaiktól, nyavalyáiktól hamar megszabadultak, elűzvén vélük bút s bánatot. Mindenkin segített, aki hozzáfordult gondjával, bajával; ilyenkor nem nézte, hogy az török ember-e vagy magyar. Mindenkit szívélyesen, barátságosan, szelíd jámborsággal fogadott boltjában. Először töviről-hegyire kikérdezte nyavalyája felől, majd a legjobb, a legmegfelelőbb gyógyító szert adta számára. Az emberek nagy bizalommal voltak iránta, nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett nemcsak a két városban, hanem azokon túl is. Legfőbb örömét nemcsak szeretett rózsáiban, hanem abban találta, ha rózsái által kiönthette a szűkölködőkre azok áldásait. A szeretet magvait úgy hintette maga körül, mint ahogy a földmíves magot vet a földeken. Bizony, egy fiolányi olajával együtt legalább egy véka szeretetet, egy üvegcse gyógyírrel egy mérő boldogságot is eladott vevőinek. Szelíd mosolyát meg ingyen adta hozzá. Megértette, hogy az embereknek érdemes örömöt szerezni, boldoggá tenni őket, mert a boldog, derűs emberek kertjében a virágok is szebben nyílnak. És, a még szebb virágok még boldogabbá teszik az embert, még bársonyosabban simogatják, nemesítik lelkét. Allah megmutatta neki, hogy nem csak a rózsákért kell áldozatot hoznia, hanem az emberekért is, vélük is jót kell tenni. S ha ehhez egy kis rózsaolaj, vagy néhány szál virág is hozzájárul, akkor az Istennek tetsző jócselekedet lehet, s imigyen Allah nevében teljesítheti küldetését földi életében. Gül Baba rózsái láthatatlanul gyógyítottak, a gyógyulás csíráit elültetve a testben, harmóniát, békességet teremtve a lélekben.
   Allah öt parancsolata közül a harmadik pillér a zakát, a kötelezően előírt adakozás a nincsteleneknek. Ő szívből és önzetlenül adakozott. Mindennap szánt alamizsnát vagy ételt a hontalan koldusoknak és a város szegényeinek, árváinak.
    Isten megmutatta, hogy bár fegyverrel meg lehet hódítani a világot és sokaknak az arany, a hatalom, a csillogás számít, de az embereket végül is csak szeretettel, törődéssel, gondoskodással lehet közel engedni magunkhoz, bizalmukat, megbecsülésüket elnyerni. Mert bár a földi rózsa, a mulandó virág elszárad, elenyészik, de a jótétemények, az emberséges, igaz cselekedetek örökre megmaradnak.


                                                                          ▪       


   Nemes lényére és nemes rózsáira emlékezve, máig is gül dombnak, a rózsák dombjának, Rózsadombnak hívják azt a helyet Budán, ahol hajdanán, egykoron a palotája, illatszerboltja, és a gyönyörűséges rózsakertje volt, ahol most is az igazak örök álmát alussza. Odafenn, a dombon nemcsak a testét rejtő türbéje, hanem jóságos szelleme is velünk van, mert itt, magyarhonban is otthonra lelt. Így hát méltán szóljon róla az emlékezet, kit egyformán tisztel török és magyar.
     Gül Baba, azaz „Rózsa-apó”, a „Rózsák Atyja”, ez a jámborszívű, nemes lelkű dervis százhúsz évig élt rózsafái között. Ez a leghosszabb matuzsálemi kor, amit török ember valaha megélt. Nem tudni bizonyosan, hogy rózsáinak ehhez köze volt-e vagy sem, de mégis okkal vélhetjük; szép és hosszú életét nemcsak Allahnak, hanem rózsáinak is köszönhette.

     Ma is nyílnak rózsák azon a dombon, azon a helyen…  


                                                                                  

                                                                                     „A szultáni kegyesség bányája a Baba,
                                                                                     Nem marad üresen az öreg koldus,
                                                                                     Merzifunból jővén, itt hazát talált,
                                                                                     Szulejmán sáh idejében Gülli-baba.”     
                                                                                                                                                                                                                                                                                       Evlija Cselebi


                                                        

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése