Ezek vagyunk mi

Ha bemész egy erdőbe, az olyan legyen, mintha egy templomba térnél be. Olyan ünnep féle. Mert az erdő bizony egy nagy katedrális, egy hatalmas zöld templom. Befogad, szeretettel vesz körbe, kitárulkozik, megmutatja kincseit. De mi, emberek, mindannyian, akik betérünk hozzá, akkor is csak vendégek vagyunk nála. A házigazdák pedig nem mások, mint maguk az erdei manók, és a vajszívű koboldok. Ha úgy akarják láthatók, de ha úgy akarják, láthatatlanná válnak. Akár így, vagy akár úgy, de ott vannak minden fa mögött, ott ülnek a lombos ágakon, lábukat lógázva és árgus szemekkel figyelnek minket. Csintalan, csibész egy népség, meg kell hagyni... Ezek az pöttömnyi, arasznyi aprónépek – akiknek hosszú, vékony, szőrös kezük, csudálkozó, nagy szemük és ugyancsak szőrös, hegyes fülük van – nos, ők az erdők igazi tulajdonosai, az erdők urai.

    Ezek a misztikus lények, ezek az apró teremtmények, nem is oly régen még a föld felett éltek, és fűvel borított földbuckákban laktak, mint a hobbitok. De akkor északról, a fagy elől lehúzódó trollok és a kőházakban élő városi emberek elüldözték őket. Elvették földjüket, házaikat lerombolták, hogy neon betonvárosok és troll tivornyatanyák épülhessenek helyükre. A koboldok ekkor elmenekültek és a nagy, sötét erdők mélyére húzódtak vissza. A fák népe, az erdei tündérek befogadták őket. Egy részük a föld alatt, és a sziklás hegyek barlangjaiban, elhagyott kőbányáiban találtak menedéket. Az öreg fák odvában, harangvirágok esőtől védő kupolájában és tücsökodúk tágas, földalatti járataiban aludtak. Szomjukat a leveleken összegyűlt hajnali harmat nedűjével oltották, étkük a szorgos-dolgos méhek édes méze volt, amit azok szívesen megosztottak velük. Ezentúl a trollokat és az embereket messze elkerülték, mi több, félnek tőlük és soha többé nem mutatkoztak előttük. Valaha, egyedül a garabonciások, a felhők s szelek hajszolói, az erdők fáradhatatlan vándorai voltak azok, akiknek felfedték magukat. Volt idő, amikor még megszólították őket a manók és beszélgettek is velük. Aztán a garabonciások kihaltak, örökre eltűntek. Többé már nem rótták az erdei utakat…

   Itt, az erdőrengetegek mélyén különösen fontos feladat az övék. Éjjel-nappal őrködnek és vigyázzák az erdőt. Fáradhatatlan erdőkerülők, önkéntes csőszök. Mindenre ügyelnek, mindenre figyelnek; az erdő fáira, hogy magasra nőjenek, a virágokra, hogy minden tavasszal és nyáron újra és újra nyíljanak. Ők felelnek azért, hogy a rügyek kibomoljanak és a vadvirágok a legszebb, legszínesebb ruháikban pompázzanak. Ha elvégezték a munkájukat, vagy szabad napjuk van, a virágkelyhekben különösen szeretnek csücsülni vagy heverészni. Ilyenkor önfeledten hintáztatják magukat a szélfútta virágszirmokba kapaszkodva.

    Ha belépünk birodalmukba – mint mondottam –, észre sem vesszük, de már a fák mögül minket lesnek. A fűszálak között izgatottan ide-oda cikáznak és a nyomunkban járnak. Csak akkor nyugodnak meg igazán, amikor, ha csendesen végigjártuk és elhagyjuk az erdőt. Nem véletlen, hogy kissé bizalmatlanok velünk… Bár rendelkeznek valamiféle bűvös varázserővel, de ezzel sohasem élnek vissza. Nem szeretik a hangoskodókat – sérti érzékeny lapátfüleiket, különösen a favágók elektromos fűrészeinek elviselhetetlen hangja irritálja őket –, nem szeretik, ha az emberek az erdőben járva szemetelnek, ha az erdő virágait letapossák, vagy leszedik. Az ilyen farontó, virágtipró embereket megjegyzik maguknak és akkor mágikus varázserejüket maximálisan kihasználva bűbájt bocsájtanak szemükre, és rettenetes átkot szórnak rájuk, sok kellemetlenséget kívánva hozzá: például hogy váratlanul törjön ki rajtuk a frász, vagy mondjuk, a villamoson utazva jöjjön rájuk a hascsikarás, vagy; otthon essenek hasra a konyha küszöbén, vagy azt, hogy a vásott gyerekek vízipisztolyának csöve elduguljon, vagy az orruk egy egész álló nap viszkessen, vagy végtelen hosszú ideig tüsszögjenek, vagy – ami a legszörnyűbb –, három napig ne tudjanak szépeket álmodni, és még ezernyi, ehhez hasonló ártó és kellemetlen csúfságot, meg más efféle gonoszságot…

    Ezért mondom, hogy mi oktondi, buta emberek, ha azt hisszük, hogy egyedül vagyunk az erdőkben, akkor nagyot tévedünk. Ugyan hallottunk valamit az erdei tündékről, a rejtőzködő, rémes gnómokról, manókról és koboldokról, de legyintve egyet, nem hiszünk bennük, sületlenségnek tartjuk… Pedig csak nyitott szemmel kell járnunk az erdőt, ha kell lábujjhegyen, csendben figyelve a fák susogását, hogy mit mesélnek… Ugyanis ezek a manók és koboldok ősi meséiket elmondják az erdő fáinak, azok meg elsuttogják nekünk, embereknek, és megérthetjük, ha nagyon figyelünk.

    Ha látsz egy koboldot a fák sűrűjében, különösen szerencsésnek mondhatod magad. Mi már láttunk egyet… Ugyanis néha-néha, nagyritkán mégis megmutatják magukat az embereknek. A kedvesem, Marica és én, akik szeretjük a fákat, az ott lakókat, azért járjuk az erdőket, hogy – ha szerencsénk van –, találkozhassunk az erdei koboldokkal, láthassuk azt a sok csodát, amit elénk varázsolnak és meghallgassuk a fák meséit. Mindketten az erdők szerelmesei vagyunk. Erdőkerülők…

"Szeretem a szelet, amely ki tudja, honnan jön és titkokat hoz nekem, szeretem a vizet, amely éjjel-nappal itt muzsikál a fejem fölött és nem fárad bele soha, szeretem a csillagokat, amelyek minden éjszaka fénylenek és járják az útjukat, szeretem a fákat, amelyek a maguk módján beszélnek ahhoz, aki megérti őket, szeretem a sziklákat, mert nem halottak ők sem... Én hát soha, soha nem vagyok egyedül itt az erdő mélyén." 
                                                                                        Zane Grey: Az erdő szerelmese (részlet)