Akkoriban (Ez egy igaz történet a háborús időkből)

                                               Akkoriban

(Ez egy igaz történet a háborús időkből)

Akkoriban nehéz idők jártak. Az embernek, ember volt a farkasa… Nem is olyan messze innen, valahonnan az erdőn túlról, ide hallatszott az ágyúk dörgésének tompa, mély morajlása. S alighogy az utolsó, Wehrmacht egyenruhás német elhagyta a falu szélét azon a havas, hideg februári hajnalon, átellenben a falu másik határán már megjelent az első orosz katona…

   Csibrákon, ebben a svábok s székelyek lakta kis falucskában, mindenki kétségek között, szorongással teli félelemmel ,,várta” a „felszabadítókat”. A szovjetek hajnali négytől másnap délig megállás nélkül vonultak a falun keresztül, de olyan sűrűn, hogy alig fértek el az úton. Csak vonultak s vonultak. Először a harci járművek jöttek – belesuvadva a sárba  ̶ , a nehéz lövegek a hangosan csörömpölő tankokkal, meg a rövid csövű tarackos ágyúkat vontató kocsik, csatakos hátú, végső erejükben megfeszülő lovakat elébük fogva. Majd a mocskoszöld, vászonponyvás ZIL teherautók végtelen sora következett. Utánuk a sok ezer gyalogos katona dagasztotta a havas, sáros latyakot, vastag, sárkoloncos csizmákkal. S alig hogy ideértek, a parancsnokok kiadták az ukászt katonáiknak, hogy a faluban szedjenek össze mindent, amit csak tudnak. Vittek is azok mindent rendesen, ami mozdítható volt, vagy a kezük ügyébe került. Egy hadseregnek tán kényszerű szüksége lehet utánpótlásra a sikeres előrenyomuláshoz, s ha nem kapja meg a muníciót a hátországból, akkor biz’a, még ha az nem is az övé, menet közben megszerzi azt erőszakkal. Így tettek most is. A katonák minden házba bezörgettek. A hajnali derengésben, mint a sáskák, ellepték a falut, s zabráltak mindent, amit csak értek: élelmet, ruhát, malacot. Az udvarokban összefogdosták a szárnyasokat, az istállókból elhajtották a teheneket meg a birkákat.

   Orbán Bernát, a falu egyik legjobb gazdája volt. Kérges kezű, szikár arcú, egyenes gerincű ember; székely. Hajdan, az első világégés idejében szanitécként szolgált. Amúgy vasutasféle. A vasútállomás mellett, a keresztdűlőben, a bakterházban volt pályaőr, akként szolgált. A faluban mindenki jóravaló, dolgos, istenfélő embernek tartotta. Felesége volt, takaros kis háza, portája, s hozzája négy gyermek, nyúlfarknyi földecske a határba és egy fényes szőrű, szürke mén, a Liza. Még a falubéli állomásfőnöktől vette volt.

   Az öreg korán kelt ezen a reggelen. Innap volt, vasárnap, szentmise előtt. Egy lavór hideg vízben megmosdott, mint szokott, s ahogy törülközött, úgy, közben mormolta az imádságokat: a Miatyánkot, meg a Hiszekegyet. Családjáért, háza népéért. Emberi, Istennek tetsző szép szokás. A fehérnép is készülődött, volt még egy kis időcske a miséig. Felvette hát a legjobb gúnyáját; hímzett lájbit bekecset, kucsmát, meg a vadonatúj lakkos csizmáját s addig kiállt a kapuba, a gang végébe bámészkodni, hogy nézze a falun átvonuló sereget. Fénylő, fekete bőrcsizmája csak úgy ragyogott a téli, korai napsütésben. Még a hó se sziporkázott úgy a napfényben, mint az ő csizmája. Nekidőlt a kapufélfának, még a lábát is büszkén, hetykén keresztbe rakta, s komótosan rágyújtott kedvenc pipájára. A Nap sugári is megcsudálták s irigykedve nézték rámás csizmáját. Hadd lássa csak ország-világ!…  A szikrázóan fehér, havas utcán végig, mint setét, fekete áradat, vészjóslóan, végeláthatatlanul vonult az orosz sereg…

  Ahogy nézi, nézegeti őket, egyszer csak két fegyveres katona kiválik a sáros havat dagasztó emberfolyamból, odamennek az öreghez, oroszul rákiabálnak s mutogatják, hogy húzza le a csizmáját. Orbán gazda érti az oroszok nyelvét, még a fronton tanulta s mondja hogy nem, nem húzza, mert ez az egyetlen csizmája, meg hogy most csináltatta a falu vargájánál két tyúkért cserébe meg egy szakajtó tojásért. Dehogy adja oda! Akkéne még.

– Húzd le! – parancsolnak rá azok, géppisztolyukat rászegezve. – Bisztrá! Dáváj, dáváj! – böködték az oldalát puskájuk csövével.

– Nem’a! – makrancoskodik az öreg s a fejét rázza. Hát erre a két orosz két oldalról megkapja – repült a kucsma –, kiütik a lábait alóla, lenyomják a kapu elejibe  ̶  a havas földön nagyot mecskent szegény,  ̶  s úgy ültében próbálják leráncigálni a csizmákat róla. De amikor a jobbos csizmát akarják lehúzni, Orbán gazda bal lábával keresztbe veti a jobb lábát. Amikor meg a balt húznák, a jobbal veti keresztbe a másikat. Tusakodtak, tusakodtak, de az öreggel sehogyan sem bírtak. Aztán a katonák bosszankodva megelégelik a dolgot, felegyenesednek, s az, aki a gazda mellett áll, odaszól társának  –  Sztrilájtye! Lődd le!

   Több se kellett, Orbán gazda ültében is ért a szóból. Mukkanás nélkül kétfelé csapja csizmás lábait, mutatva, hogy itt van, húzzátok! Ahogy lekerültek a csizmák, előtűnik szánalmas, piszkosfehér kapcája, amellyel bebugyolálta lábát, hogy ne fázzon, így télvíz idején. De még így is előkandikált a rongyok közül két csupasz, feketekörmű nagylábujja.

   Az egyik orosz katona ledobja felfeslett, rossz csizmáját és hamar felrántja az öregét. Próbálgatja, tetszelegve illegeti lábát; tappogott, járkált benne, szemében elégedettség és kéjes öröm. Aztán az ijedt, bárgyú arccal és megszeppenve a földön ülő, megmozdulni is alig merő gazdára néz, majd nevetve, kaján vigyorral az arcán, felvonja szemöldökét s egy kacsintással, hüvelykujját felmutatva nyugtázza, hogy a csizma passzol a lábára, jó lesz. „ Ócseny hárásó!” – mondja.  A katonák otthagyták az öreget, elmentek, vissza övéikhez. Az öreg felocsúdik, remegő lábakkal tápászkodik fel a vaskerítésbe kapaszkodva. Felszedi kucsmáját s lepalja a hótól. A jégbordás hideg kövön élesen csattogtak mezételen talpai, amint megszégyenölve besomfordált a házba, maga után húzva gyűrött kapcáit.

– Bernát, Bernát! Te bolond ember, te! – sápítozik bosszúsan a felesége Trézsi, látva a bajt – Be süket kend! Dejszen’ má hányszor megmondtam volt, de heába beszélek… Meg akarod öletni magadat? Hát minek állasz ki a kapuba a legjobb gúnyádba, a legjobb csizmádba ilyenkor? Minek? S most oda a csizmád. Ó, ó, édes istenem. – fogja két kezivel a fejét, s rázza jobbra, balra – Az a drága jó csizma. S mibe fogsz járni? Mibe? S hogy menynsz ki az uccára s a templomba?  Mesztéláb? Csórén? – pöröl az urával vég nélkül. No hiszen volt haddelhadd! Szorult is az ember rendesen. De az öreg nem törődött vele, hagyta, hadd kornyikáljon.

   Másnap hajnalban, amikor az ég alja kezdett világosodni s dermesztően fagyos, jégvirágablakos, hideg reggelre ébredtek az emberek, jött a hír, hogy az oroszok szedik össze a jókiállású, egészséges igavonó lovakat. A muníciós szekereket, meg a tarackos ágyúkat húzni, azokhoz kellettek nekik. Megint katonák járták végig a köddunyhával betakart falut. A gazdák elkomorultak, összevonták szemöldöküket, az asszonyok meg, vég nélküli potyerázásuk közben rémülten összesúgtak a duruzsoló vaskályhák mellett.

   Orbán gazda s felesége Trézsi es, először erőst kétségbeestek, de aztán azt gondolták ki, hogy idősebb fiokat, az alig tíz esztendős Bernátot a lóval együtt elbújtatják a ház megetti hostel kukoricakévéi közé, hogy fogja a lovat, s nyugtassa, nehogy az nyihogni kezdjen. Sátha nem kapják meg a kutya oroszok  ̶  bizakodtak,  ̶  sátha. Úgy is lett, a fiút s a lovat letakarták a talpra állított, ázott, havas kévékkel. A fiú ott kucorgott, didergett a fagyott kévék alatt, kezében tartva a ló zabláját. Orbán gazdának és háza népének ez a ló volt mindene. Akkoriban a ló jelentette a megélhetést a vidéken, a falun. Meg a jövőt. Kellett a szántáshoz, a boronához, no meg a szekér elejibe fogni s húzatni. Nagyobb számba ment, mint a tehén vagy más efféle jószág. A faluban minden gazdának volt legalább egy lova, a módosabbjának tán még kettő es.

   Aztán úgy kora dél előtt, a ködből, a semmiből lovas katonák érkeztek az Orbán família portája elé is. Leszállnak a lóról, tisztfélék lehettek, paszomántos kozák egyenruhában, mögöttük gyalogos katonák csoportja téblábolt, géppisztolyuk a hátukra vetve, mindkét kezükben egy-egy megriadt ló zabláját tartva. Azok biz’a falubéli lovak voltak. Bezörgetnek a házba, az ember nyit ajtót, mögötte a nyílásban kileselkedik az asszony, meg sorba a sok gyerek. ,,Eriggyetek bé!” – pisszen rájuk az anyjuk.

– Van-e lovatok, jóemberek? – kérdezi az orosz szinte érthetetlen magyarsággal.

– Nincs. Nincs ló. Nincs. Nyet – rázza hevesen a fejét a gazda, ahogy válaszol.

– Nincs ló?.. Ló! Lovatok! – vonja fel a szemöldökét a tiszt.

– Biz’a nincs lovunk. Nincs. Nincs – mondja a gazdasszony is.

− Isitye! Keressétek! – csattan fel a tiszt, ahogy odaszól a katonákhoz.

   Azok erre nem vesztegetik az időt, hanem benéznek szépen sorba a szérűbe, az istállóba, a csűrbe, mindenhova, de még a kocsiszínbe s a kukoricás góréba is. Egyszer csak, eminnen a ház elejiből, az útról felnyerítenek a lovak. És valahonnan messze, a ház mögül visszanyerít egy másik. Az oroszok felkapják a fejüket, a rangidős tiszt katonáihoz fordul s kettőnek int, hogy jöjjenek vele. Lábuk alatt ropogott a hó, ahogy mentek hátra, át az udvaron. A gazdasszony ijedten szalad utánuk, vele a kisebbik leányka, Erzsi is. A hostel végében a kévék alól ismét felnyerít a ló, sőt balszerencsére még a kéverakás kúpja is megmozdul. A tiszt int egyet a fejével, a két fürge katona egy szempillantás alatt széthányja a vizes kévéket, s  hát előtűnik a pompás szürke mén s a hozzásimuló, ijedt, agyonfagyott szőke fiúcska. Rizgett az, mint a kocsonya. Úgy vacogott szegény, hogy még a fogai is összekoccantak. A szigorú arcú tiszt mutatóujjával int, hogy ,,igyi szudá”, jöjjön csak oda hozzá! A fiú elsírja magát, arcán rémület, de aztán a ló kantárját görcsösen szorítva félénken közeledik a tiszt felé.

– Jajjajjaj! Ne báncsa tiszt úr! A gyermekem… A nagyobbicska gyermekem ­– ríja el magát az anya, odaszalad a fiúhoz s magához ölelve együtt rínak. A vékonyka kislány, a hatesztendős forma Erzsi, látva hogy övéi rínak, nem is tudva miért, ő is sírásra fakad, anyjához bújik, belecsimpaszkodik annak rokolyás kötényébe. Az asszony, mint egy felhergelt kotlós, farkasszemet néz az orosszal. – El ne vigyék a lovunkat, hallja-e! Nem adjuk, no! A mijenké a ló. A Liza. Hogy es adnánk? A tehenünk már nem ad tejet, csak a lóbúl tudunk egy kicsinyke áldást csinálni, künn a födeken, a szántón. Kell a szekér elejibe, s az eke elejibe es. Jaj Istenem, jajjajjaj! – sopánkodott keservesen.

   A tiszt rájuk sem hederít, kitépi a fiú kezéből a zablát és elégedetten szemlélve megsimogatja, meglapogatja a ló nyakát, felemelve a lábait megvizsgálja még a patákat is, majd hórukk, felpattan rá. Ebben a pillanatban a hármójuk sírása mintha még erősebbé vált volna, jajveszékelésbe csapott át. A tiszt oroszul nógatni kezdte a lovat, sarkával böködve a ló hasát. Az asszony és a két gyerek ekkor belecsimpaszkodik a ló sörényébe, farkába, s sírva könyörög, hogy a tiszt úr ne vigye el a lovat, ne vigye el, a mijenké! Jajjajjaj, ne vigyék el a lovunkat, ne vigyék el a Lizát! – jajgattak.  Ne tessék elvinni, kérem szépen! – csipogja a kislány is. A ló, ez az igen okos, erős, szép kanca, a Liza, a hűséges barát, mintha érezte volna, hogy most valami rendkívüli dolog történik vele, az ő személyével kapcsolatban, mert hallva gazdái siránkozását, látva könnyes szemüket, hát bánatosan ide-oda forgatta lehajtott fejét, nem mozdult helyéről, s ahogy rájuk nézett, nagy, meleg szeméből mintha valami nagy-nagy bánat, s mérhetetlen szomorúság áradt volna. Majd gyönyörű, szép fejét békétlenül felvetette, horkantott és prüszkölni kezdett, kitágult orrlikaiból sípolva tört ki a párafelhő a hideg levegőbe. A tiszt megelégelve a dolgot, nagyot vágott kezével a ló hátsójára, amitől az megugrott. A fiú hiába csütürködött a ló sörényébe, az asszony s a kislány meg a farkába, az megindult lassacskán, majd egyre gyorsabb ügetésbe kezdett. Aztán ők hárman szépen lemaradtak, a szürke meg végigszaladt a havas-sáros dűlőúton, hátán az orosszal, beleveszve a ködbe. A lovakat terelő katonák pedig mentek szépen tovább, portáról portára.

   Az asszony kétségbeesve szalad be a házba s noszogatja emberét, hogy mennyen, csináljon már valamit. De Orbán gazdának istenuccse, igen-igen rossz tapasztalatjai vannak az oroszokkal.  

– Ne obégass anyjuk, a Pancius Pilátusát!  ̶  kel ki magából  ̶  Még meglűnek engemet. Biz’isten meglűnek. Akkéne… S a reggel es majdnem hogy megjártam… S aztán meg nincs es mibe kimennyek az uccára. Pacskerba, fuszeklibe mennyek?.. Vagy ’tán klumpába?.. S most már hadd el… Így akarta a Jóisten es, ládd-e... S nem jó ezekkel ujjat húzni. Heába ne, hadd el hát!

   De az asszony nem hagyja, magára kanyarintja fejre való meleg nagykendőjét, kiszalad a kapun, le az utcán végig, vele a két gyerek, csak úgy hirtelen öltözve, fázósan. Sírva állnak meg a menetelő, hömpölygő emberoszlop előtt, mert olyan tömör sorokban mentek a katonák keresztbe, hogy lehetetlen volt átal menni. Jobbra is balra is végtelen hosszú emberkígyó tekergett, ameddig a szem ellátott. Kékes, görbült szájjal csak sírnak rínak, mert a túloldalon ott látják az összeterelt lovak közt az ő szürkéjüket is, a Lizát. A mellettük elhaladó katonák nevetve gúnyolódnak, ingerkednek velük: utánozzák hangos sírásukat, csúnya grimaszokat vágnak, majd nagyokat hahotázva tovább masíroznak.

   Otthon Apolló, a legidősebb leány megkérdi, hogy – Ugyan biz’a, miért nem hozza vissza a szürkét édesapám?

– A teringettét a cserepes fajtádnak! – ripakodik reá az apja. – Te es a fejemet fájdítod? Elvitték, hát elvitték, veszett fejsze nyele… Inkább eriggyél leánkám, húzz vizet a kútról, mert nincs idebé a vizes kondérba. S aztán eriggy fel a hijúba es, s hozzál le morzsolni való tengerit.

  Apolló, a nagyleány erre nem szól semmit, csak térül-fordul, s nemsokára visszatér a hideg kútvízzel teli vederrel. Aztán szó nélkül megyen a padlásra is. A legkisebb, a tejfehér bőrű, cseppnyi Marci aranylóan göndörülő fürtjeivel, csendben kucorog a lócán a meleg kemence mellett, s nagy, ártatlan szemeivel figyeli őket. A konyhában jó illat száll, a kályhaguduban éppen pityóka sül héjastul. A tegnapi ebéd, a finom bajmos málé hol van már…

   Egyszer,  úgy  dél  felé  az  oroszok  megtudták,  hogy  a  falubeliek,  azért  hogy  a lovukat megmentsék  s  ne vegyék el tőlük,  szögeket vernek  a lovak patáiba,  hogy azok  sántítsanak. Ezután ahol ilyet láttak, a gazdákat megverték, a lovukat meg agyonlőtték.

   Aztán  másnap  hajnalra  az  oroszok  mindenestül  kitakarodtak,  arra,  amerre a  németek tegnap elhagyták a falut. Az ágyúmorajlás is elhalt. Reggel a falubeliek arra ébrednek, hogy a fagyos levegő türelmetlen lónyerítéstől, zabos, izgatott horkantásoktól s prüszköléstől hangos. Hát, uramfia látják, amint a falu széli nagy mezőn több tucatnyi gazdátlan ló legelészi a télhagyta, havas fűcsomókat, de szétszórva ám, itt is, ott is, mindenfelé. Mint amikor az ember egy jó marék kukoricát szétszór az udvaron a baromfiaknak, hát úgy voltak a lovak is, olyan szerte-széllyel, kicsapva a határba. De nem az ő lovaik voltak azok, de nem ám, hanem egytől egyig, mind-mind idegen helyről valók. Sietős lehetett a ruszkiknak, hogy itt hagyták… Nem sok idő kellett, hogy a faluban elterjedjen a hír. Mert a fehérnépek vitték a hírt, mint a forgószél; a lovakat a határba Tamás, a falu bolondja, a félkegyelmű tehénpásztor lelte meg, a Biristán Bartisék legidősebb fia. Ő szólt a falu népének.

   Nosza, erre a gazdák szaladtak ám s seregestül fogták be a lovakat, hogy mindenkinek jutott három, négy, valakinek még öt is. Tudni kell, hogy amiket az oroszok hátrahagytak  ̶  mert teher volt nekik,  ̶ azok közül biz’a egy sem volt egészséges, ép. Ezt már mindjárt látták a tapasztalt, lóismerő gazdák: sok volt a sebesült, frontot megjárt, sánta ló. Az egyik fél szemére volt vak, a másiknak el volt törve a lába, a harmadikon üszkös sebek éktelenkedtek az oldalán, egyszóval mindegyik megjárhatta a háborút, a poklot. No meg alultápláltak, soványak is voltak szegények, mindnek látszott a kiálló oldalbordája, citerázni lehetett volna rajtuk. Gebék voltak azok mind. Bizony, jó ideje nem láthattak már friss szalmával teli abrakostarisznyát… Sebeik, bajuk miatt hasznavehetetlenekké, feleslegessé váltak, legalábbis ha a harci lovakra, a háborúban használatos lovakra rótt kötelességeket nézi az ember. A falubeliek közül ki-ki hazavezette a maga néhány sánta lovát, kurjongatva hívták ki az udvarra a bent, a meleg szobában gubbasztó fehérnépet, meg a népes siserehadat, hogy lássák az új jószágot, az ő lovaikat, amint bekötik az istállókba. A szomszédasszonyok hadonászva óbégattak egymás közt, a gyerekek meg lelkendezve, nagy ricsajt csapva ugrándozták körül a szelíd állatokat, simogatták szép fejüket, paskolták izmos farukat. Néhányukat, a soványabbikát s egy-két csúnyán sérültebbjét, még így is le kellett hogy vágják.

   A legtöbb gazda azonnal hozzálátott a sebek ápolásához, gyógyításához. Tiszta vizet, törülközőt, fehér gyolcsot, kést, ollót, kenőcsöket hozattak a ténfergő asszonyokkal. A kótyagos, öreg tehénpásztort – miután egy kupica erős szilvapálinkát itattak vele –, a szomszéd faluba szalajtották, hogy rögvest hívja át a felcsert, azaz hogy a lódoktort meg a segédjét, mert most aztán megint akad munka nekik bővibe, lesz itt tennivaló elég.

    Hát így lett Orbán Bernátnak is néhány új derese, s biz’a becsülettel ki is gyógyította őket bajukból. Aztán többé már nem búsult odaveszett új csizmái miatt. A szürkéjét, a Lizát sajnálta csak, mert minden reggel eszébe jutott, amint mosdotta magát, s törülközött a reggeli imádkozás közben.