Kék és zöld

                                                                     Kék és zöld

                                                                                                     „Tudod, az ember, csak csillagpor”

                                                                                                             részlet a „Napfény” c. filmből

A múltkor találkoztam Istennel. Na, nem a mennyekben, hanem idelenn, Pesten, az Andrássy úton… Már időtlen-idők óta itt élek a Földön. Úgy jó néhány millió éve. Halhatatlan vagyok, de ezt ne terjesszék, ha kérhetem. Legalábbis azt hittem, ez idáig. Egy nap, azonban észrevettem magamon az öregedés csalhatatlan jeleit. Ahogy a lánglelkű Petőfi, a költők költője mondja, ,,De íme, sötét hajam őszbe vegyül már.”… Megértem, ha kedves olvasómnak ez már túl sok, és egyike másika talán mellbevágó információ rólam, de ez van. Tudnék mesélni… Ja, és van egy ikertestvérem, egy fa... Azaz, hogy csak volt. De erről majd később. Előbb az Istennel való találkozásomról.

     Egy lehangoló, esős délutánon gondterhelten siettem valahová a belvárosban. Ráadásul, azon is bosszankodtam, hogy a francos, ócska kínai lábbelim valahol lyukas lehet, mert éreztem ahogy a zoknim teljesen átázik, és a lábujjaim már vízben tocsognak. Hideg, nyirkos, egyszóval kellemetlen érzés volt. Járás közben még cuppogtam is hozzá, olyan hangot hallatva, mint egy összenyomott, selejtes gumikacsa. „A fene egye meg − fogadkoztam éppen százkettedszer −, többet nem veszek semmit a ferdeszeműektől”. A nedvességtől villódzó járdán éppen elmentem egy földön gubbasztó hajléktalan mellett. „Gumikacsa legyek, ha még egyszer…

−  Bocsásson meg, uram, – állított meg az – tudna valamennyi pénzt adni? – és nyújtotta felém a tenyerét. A hideg betonon ülve esdeklően nézett fel rám. Beesett arcán egyhetes borosta, bűzét az eső miatt nem éreztem. Szegény pára már teljesen bőrig ázott, kopott ruhája mocsoktól, meg a víztől fénylett, de a tekintete nem volt bántó. Szemhéja meg-megrebbent az esőtől.

−  Hol élsz ember? Na hagyjál békén, jó? – válaszoltam ingerülten. Azt hiszem, ebből a spontán reakciómból egyértelműen kiviláglik ellenszenvem és minden kétséget kizáró ellenérzésem a hajléktalanok iránt. Végül is, valamiképpen, egyszerűen naplopóknak tartom őket. (De akkor mér’ adok nekik időnként, gyenge pillanataimban, száz forintot?... Már egy Mopedet vehettem volna belőle. Pótcselekvés. Vagy, hogy a Jóisten odafenn egy felhő szélén csücsülve lekandikál és lássa, hogy én milyen jó vagyok? Önámítás. Önteltség.) És egyáltalán. Jogom van megítélni őket? Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Morózus hangulatomba valószínűleg a lyukas, nedves cipőm, a kínaiak és még az a nyomoronc kacsa is belejátszhatott. „Az istenit neki.” Bosszúsan néztem le rá, és már éppen indulni készültem. A sok esőtől az utca tengerré változott.

− Meglepődne, ha azt mondanám, hogy én vagyok Isten? – kérdezte halovány hangon, elmaszatolt kaján mosollyal a szája szegletében. Erre már megálltam, némiképp botomra támaszkodva, és jobbára kíváncsiságomnak engedve. Ahogy ott álltunk a járdán, a két idegen, mintha egy kis szigetecske lennénk a nyüzsgő nagyváros kellős közepén, a szürke, magába gubózódott, rohanó emberfolyamtól körbevéve.

−  Hát, barátom, nagyon meglepődnék. Mér’, azt mondod, te vagy Isten? Hah.

− Én vagyok az. Isten – mondta csendesen. – Nem ismersz meg, mond?  ̶  tekintetünk egymásba kapaszkodott. És én tudtam, hogy valóban, ő az. Isten. 

    Van egy másik világ, érzem, lennie kell valahol. Gyakran álmodom róla, és gondolataimban is gyakran előjön. ,,Kell ott fenn egy ország.” De lehet, hogy ez egy olyan világ, amit a képzeletem szült?

    Igazából, egy bolygóról álmodom, ahol otthon vagyok. (Lehet hogy onnan jöttem ide?...) Fura lények lakják, aquaidoknak hívják magukat. Nem látnak bennünket, mert mi láthatatlanok vagyunk a számukra. Valószínű, hogy ők is láthatatlanok, mert mi sem érzékeljük őket, fizikai és vizuális értelemben. De tudjuk, hogy léteznek. És persze halhatatlanok… Örök időktől fogva.

     Egy bolygó, ahol szinte szemet bántóan kék és zöld minden, és ahol meglepően furcsa növények nőnek. Az állatok is különösek. A lángoló tűzmadarak, ha szállnak, úgy égnek, mint mesebeli főnixek, és tüzes fénycsóvát húznak maguk után, amint égő szárnyakkal eltűnnek a százéves faóriások erdőrengetegében, amelyek azonban mégsem kapnak lángra. Hatalmas, széles hátú amarill-pillangók cikáznak a tisztára szűrt, ózondús levegőben. Színpompás, ezüst foltos, dupla szárnyaikkal könnyedén lebbennek egyik cikornyás, folyondáros lupavirágról a másikra. De úgy találom, hogy ha nem lenne szárnyuk, akkor is ilyen súlytalanul lebegnének. Fénylő lelkek a légóceánban. Az ég-szint alant olyan mint egy hullámzó, kéklő tengeróceán, teli sodródó, hófehér felhőszigetekkel. A föld-szint felettük lebeg, mert minden fordítottja a mi világunknak. De ez nem számít, ez a természetes. Földi lelkeink másainak birodalma ez. Itt minden, és minden pillanat az állandóságot, az örök megnyugvást sugallja. Ismerős vagyok itt… De ez a bolygó sem örök életű. Ahogy volt hajnala, úgy lesz alkonya is. Hogy van az, hogy az örök életről mindannyian csak hallottunk, de még senki sem látta az égben lebegők csarnokát? De úgy hiszem, sokszor az lehet a lényeg, ami láthatatlan… Azt szokták mondani, hogy csak a halál biztos. Dőreség, buta beszéd. Van valami, ami még biztosabb, még megfellebbezhetetlenebb…

    Amikor megszülettem, apám a kertben elültetett egy fát. Együtt cseperedtünk, együtt nőttünk fel. Ápoltam, gondoztam. Amikor csak tehettem, megsimogattam érdes kérgű, göcsörtös törzsét. Ösztönösen szerettem. Nyáron, szárazság idején szorgalmasan hordtam a sok-sok vödörnyi vizet alája, szélesen kiöntve azt, mert apám azt mondta, hogy amilyen széles a fa lombja, olyan szélesen kapaszkodnak a gyökerei is alatta a földben. Minden tavaszkor csókkal üdvözöltem az első rügyező virágszirmot, amely először pattant ki az ágain. Színpompás virágkelyhe ekkor szélesre tárult, tudtam, hogy ő meg így köszönt engem. Amikor elmém értelmet nyert, apám elmesélte születésünk történetét. A fát testvéremül fogadtam, és megígértem neki, hogy addig élek, ameddig ő. Akkor, úgy hittem, hogy a fák halhatatlanok és örök életűek. Legalábbis így szerettem volna képzelni. Persze ehhez tudni kell, hogy az ember magát is halhatatlannak hiszi, sokáig. Úgy van vele, hogy mindenki meghalhat körülötte, csak ő nem…

    Tegnap meghalt a testvérem. Kiszáradt; vastag, tekervényesen izmos törzse elkorhadt, elhalt. Úgy kezdődött, hogy ezeréves, ráncos kérgét elkezdte levedleni. Már egész halomnyi hevert a tövében. Előbb égbe nyúló karjai sorvadtak el, majd ezután fenséges, lombkoronás feje hanyatlott a földre. Szerettem volna eggyé válni vele, azt gondolva, hátha friss vért pumpálhatnék hajszálereibe, s így megmenthetném. Isten tudja, hogy miért gondoltam ezt… De nem tudtam segíteni rajta. Már a transzfúzió sem segíthetett volna. Ekkor döbbentem rá, hogy meg fog halni. Fájt, de nem sírtam. Bementem a szerszámos sufniba, és kihoztam a legszélesebben mosolygó fejszémet. Mintha magamat akarnám megölni... Bénultam hallgattam a fejsze ismétlődő, egyhangú suppanását, ahogy az érzéketlen vas újra és újra a gyenge testbe hatol. Mintha éppen magam alatt vágnám a fát… Amikor eldőlt, éreztem, hogy az idő szinte megáll, mert olyan volt az egész, mint egy lassított filmfelvétel, amint láttam, hogy méltóságteljesen elfeküdt a földön. Abban a pillanatban bennem is elpattant valami. Mintha magamat is kivágtam volna… Gyökértelen lettem.

     Ekkor találkoztam az Andrássy úton Istennel.

−  Menjünk, harapjunk valamit – mondta, átölelve a vállamat, és én elfogadtam a meghívást. A sarki hentesnél sült kolbászt ettünk sok mustárral és két szelet kenyérrel. A pirosló kolbászzsírt is gondosan feltunkoltuk a papírtányérunkról. Bajszunkon megült a morzsa. Utána egy zsúfolt, füstös kiskocsmában kötöttünk ki, ahol olcsó, hideg sört ittunk, két korsóval, tetején kétujjnyi habbal. A felső ajkunk fehér volt tőle. Mókáztunk is ezen, újjal mutogattunk egymásra, és jókat röhögtünk… Isteni volt a hangulat… Sose gondoltam volna, hogy egy koldus fog meghívni vacsorára…

   Isten valamikor az ő hasonlatosságára teremtette az embert. Így szinte természetes, és nem meglepő, hogy hozzánk hasonlatos, és olyan szép mint mi, amikor köztünk, emberek között jár, akár például itt, az Andrássy úton…  

    Amikor visszatértem a bolygómra, tudtam, hogy a fatestvérem nem halt meg hiába. Az Élet Fája mindig sarjadni fog, és az én életem is újra és újra folytatódik, örökkön örökké, míg világ a világ. A tovaszálló csillagfelhők kozmikus bölcsői miriád csillagot és megannyi planétát rejtenek, telis-tele Élettel.

    És valóban, olyan a bolygó, amilyennek megálmodtam; kék és zöld…

                                                                                    „Sok van, mi csodálatos,

                                                                                         de az embernél nincs semmi csodálatosabb”

                                                                                                                         Szophoklész; Antigoné